Az a hajnal más volt.
Nem tudom pontosan megmondani miért… csak azt éreztem, hogy valami mocorog a csend alatt.
Az órám 2:58-at mutatott, amikor felriadtam egy apró koppanásra.
Ránéztem a mennyezetre, aztán a szobára. Semmi mozgás, semmi fény, semmi zaj.
A ház úgy lélegzett körülöttem, mint aki mély álomban van.
Hirdetés
Aztán újra:
kopp…
egy halk, finom, mégis határozott hang a nappali felől.
Félálomban felültem, és már épp visszadőltem volna, amikor valami egészen váratlan történt.
„Anya, ne haragudj…”
egy remegő, bizonytalan hang, amit ezer közül is megismertem volna.
A fiam hangja.
Pontosan úgy, ahogy tizenegy évesen szólt hozzám, amikor eltört egy bögrét és félt bevallani.
Csak akkor dermedtem meg, amikor a saját hangom visszaverődött a falakról.
Mert a fiam nem volt otthon.
Két napja a nagyszülőknél aludt.
Lassan felkeltem, lábujjhegyen lépkedtem végig a folyosón, miközben a szívem úgy kopogott, mint egy rossz dobhártya.
A nappali félhomályos volt.
Az asztalon semmi különös.
A függöny mozdulatlan.
A levegő dermedt.
És akkor megláttam.
Az egyik polcon ott állt a régi bögre – a repedt, fehér, amire egy kis autó volt festve. Az, amit akkor tört el.
És mintha… mintha egy pillanatra megrezdült volna alatta az árnyék. Egy illanásnyi másodpercre. Mint egy emlék, ami megpróbál formát önteni.
Nem volt hang, nem volt jelenés, semmi ijesztő.
Csak egy érzés.
Egy olyan mély, ösztönös érzés, amit nem tudsz kimagyarázni.
Mintha a múlt küldött volna egy üzenetet.
Azt suttogta:
„Emlékezz rá, mennyire gyorsan elmúlik minden… és mennyire fontos voltál minden apró félelmében, minden hibájában, minden „ne haragudj”-jában.”
Leültem a kanapéra, a bögrére néztem, és halkan csak ennyit mondtam:
„Szeretlek. Akkor is, ha csak egy emlék jött vissza hozzám.”
Másnap, amikor a fiam hazaért, és megölelt, valahogy hosszabban tartottam magamnál.
Nem kérdezett semmit, de rám mosolygott úgy, mint gyerekkorában.
Hirdetés
És én tudtam…
némely hangot nem a ház ad ki.
Hanem a szív….
