Az anyós hétfő délután toppant be hozzájuk.
A veje már az első kopogásból felismerte.
– Ez nem ember… ez esemény – motyogta.
Ajtót nyitott.
– Jó napot, anyuka!
– Neked lehet jó – felelte az anyós.
Már tolta is befelé magát.
A kezében három szatyor volt és egy hatalmas doboz.
– Mi van abban? – kérdezte a veje.
– Sütöttem egy kis süteményt.
– Kis süteményt?
– Igen.
– Akkor a tortagyárat ki hozza?
Az anyós úgy nézett rá, mint aki fejben már átírta a családfát.
Leült a kanapéra.
– Na, látom, még mindig ugyanott van minden.
– Igen – mondta a veje.
– Mi szeretjük, ha a bútorok nem vándorolnak.
Az anyós felsóhajtott.
– Bezzeg az én időmben…
A veje gyorsan közbevágott.
– Tudom, minden jobb volt.
– Így van!
– A kenyér olcsóbb volt, a nyár melegebb, a leves meg levesebb.
A feleség majdnem felnevetett.
Az anyós viszont nem adta fel.
– És mondd csak, fiam…
– Dolgozol rendesen?
– Igen.
– Akkor miért nincs még medencétetek?
– Mert szeretünk szárazon vitatkozni.
Az anyós megcsóválta a fejét.
– Te mindig viccelődsz.
– Maga meg mindig jön.
Pár másodperc néma csend következett.
Aztán az anyós elővette a sütit.
– Kóstold meg!
A veje beleharapott.
Rágott.
Még rágott.
Aztán ivott rá két pohár vizet.
Az anyós kíváncsian nézte.
– Na? Milyen?
A veje bólintott.
– Kemény.
– Az nem baj! Házi!
– Ezt érzem.
– Finom?
A veje lassan letette a sütit, majd teljes nyugalommal megszólalt:
– Anyuka…
– ha ezt bedobják a Dunába,
– holnapra hidat építenek rá a sirályok. 😄
