A sivatagi expedíció

Bérelnek egy terepjárót, és nekivágnak a végtelen homoknak.
Telnek az órák, a dűnék pedig mind egyformának tűnnek.
Egyszer csak a motor köhög egyet, és a kocsi megáll.
Béla káromkodik, nézi a motort, de az menthetetlen.
„Semmi baj,” mondja Béla, „majd gyalog elindulunk.”

Pakolnak hátizsákot: víz, némi konzerv, és indulás.
Mennek egy órát a tűző napon, Marika már panaszkodik.
„Béla, fáj a lábam, melegem van, szomjas vagyok!”
Béla biztatja: „Csak még egy kicsit, a térkép szerint közel a kút.”

Mennek két órát, Marika már majdnem elájul a hőségtől.
„Béla, én nem bírom tovább, vigyél a hátadon!”
Béla, mint jó férj, felnyalábolja az asszonyt és cipeli.
Újabb egy óra telik el, Béla levegőt is alig kap a súly alatt.
Hirtelen meglátnak egy oázist a távolban, pálmafákkal.

Odaérnek, Béla lerakja Marikát a hűvösbe, a kút mellé.
Béla iszik egyet, majd megszólal: „Na, ugye, hogy megérte?”
Marika duzzogva néz rá: „Hát persze, te csak a kútig hoztál!”
„De drágám, hát megmentettem az életünket!” – mondja Béla.
„Jó, jó,” vágja rá Marika, „de mi lesz a visszaúttal?”
Béla próbálja magyarázni a logikát, de az asszony nem tágít.
„És különben is,” folytatja Marika, „miért ilyen lassú ez az oázis?”

Béla csak néz: „Hogyhogy lassú? Ez egy hely, nem jármű!”
„Ne okoskodj nekem!” – kiabál Marika. „Mindenki tudja,
hogy egy rendes férj légkondicionált oázist foglal le!”
Béla már vörösödik a feje a dühtől és a fáradtságtól.
„Tudod mit, Marika? Inkább menjünk tovább a városig!”

Újabb órák telnek el, már a város határában járnak.
Béla már majdnem összeesik, de lát egy arany ékszerboltot.
Gondolja, hátha ez lecsendesíti a kedélyeket, és bemennek.
„Válassz bármit, drágám, csak legyen végre béke!”

Marika szeme felcsillan, végignézi a gyémántokat, gyűrűket.
Végül rámutat egy hatalmas, méregdrága arany nyakláncra.
A boltos kihozza, Marika felpróbálja, és elégedetten tükörbe néz.