Az anyós váratlanul beállít vasárnap ebéd előtt.
Nem szól előre, mert az úgy az igazi.
Belép, körbenéz, sóhajt egyet.
– Látom, még éltek.
A vej mosolyog, mint aki tudja, hogy ma túlélőműsor lesz.
– Persze mama, hogyne élnénk.
Az anyós leül, leveszi a kabátot, és már mondja is:
– A hús túl sós szokott lenni.
– Még nincs kész – szól a feleség.
– Tudom – bólint az anyós –, de majd az lesz.
Ebéd közben csend van.
Gyanúsan nagy csend.
Az anyós kanalaz, majd megszólal:
– Bezzeg az én időmben…
A vej felkészül.
– …nem volt ennyi mosogatnivaló, mert rend volt.
A feleség mély levegőt vesz.
– Mama, kér még levest?
– Nem.
Két másodperc szünet.
– De ha már úgyis felállsz, hozhatnál.
A vej feláll segíteni.
– Ülj le – mondja az anyós.
– Miért?
– Mert ha felállsz, kiesel a ritmusból.
Ebéd után kávé.
Az anyós belekortyol, fintorog.
– Ez nem kávé, ez emlék.
– Milyen emlék? – kérdi a vej.
– Amire jobb nem emlékezni.
A vej felnevet.
– Mama, maga mindig ilyen kedves?
Az anyós ránéz, mosolyog.
– Nem.
– Hanem?
– Csak amikor szeretlek… és téged most nagyon.
