Az anyós péntek délután váratlanul beállított hozzájuk.
A veje már az ajtónyitásnál úgy nézett, mint akinek most mondták be a viharkárt.
– Jó napot, anyuka! – préselte ki magából.
– Neked lehet jó – mondta az anyós, és már be is libbent.
A kezében két szatyor volt, az arcán meg az a bizonyos ellenőrző mosoly.
– Csak egy kicsit jöttem – mondta.
A veje ezt a mondatot már ismerte.
Legutóbb a „kicsit” öt és fél órát jelentett.
Az anyós körbenézett a nappaliban.
– Na, látom, itt sincs rend.
– De van – mondta a veje.
– Csak nem ugyanaz a definíciónk.
Az anyós letette a szatyrokat.
– A függöny ferde.
– A virág szomjas.
– A polc poros.
– És ez a fotel miért itt van?
– Mert itt szeret lenni – felelte a veje.
Az anyós úgy nézett rá, mint aki fejben már átírta a végrendeletet.
Közben kijött a lánya is a konyhából.
– Szia, anya!
– Kislányom, én csak segíteni jöttem.
A veje a bajsza alatt motyogta:
– Mint a jégeső.
– Tessék? – kapta fel a fejét az anyós.
– Azt mondtam, de jó, hogy jött.
Az anyós leült, majd rögtön folytatta is.
– Te, fiam, mondtam már, hogy ennek a lakásnak nincs gazdája.
– Dehogynem – mondta a veje.
– A banké.
A feleség félrenyelte a nevetést.
Az anyós viszont nem adta fel.
– Na és a csap a fürdőben még mindig csöpög?
– Igen.
– Miért nem javítod meg?
– Mert emlékeztet magára.
– Ezt hogy érted? – kérdezte az anyós sértetten.
A veje felsóhajtott, letette a bögréjét, és teljes nyugalommal ránézett.
– Úgy, hogy nappal is hallani, éjjel is hallani…
– és hiába zárom el, valahogy mindig újra elindul. 😄
