A bolt már majdnem zárt, amikor belépett. Egy alacsony, görnyedt hátú bácsi volt, kabátján a varrások is elfáradtak már, olyan ember benyomását keltette, aki túl sokat cipelt egy életen át.
A pulthoz lépett, lassan, mintha minden lépése kérdés lenne.
– Kisasszony… elnézést… szeretnék venni két zsemlét… – mondta, és kicsúszott a kezéből egy ötforintos. Ahogy utána hajolt, éreztem, hogy egész testében benne van a szégyen.
A hangja alig remegett, de mégis olyan volt, mintha minden múltja beleszorult volna abba a pillanatba.
– Ma csak ennyire futja… holnap… talán többre.
Nem tudom megmagyarázni, mi történt, de hirtelen mindent túl hangosnak éreztem: a kassza pittyenését, a hűtők zúgását, még a saját légzésemet is. A világ olyan ridegnek tűnt, hogy azt hittem, összeroppanok benne.
Odamentem a péksüteményekhez, megtöltöttem egy papírzacskót. Zsemlét, kiflit, egy apró kalácsot is tettem bele.
A bácsi csak pislogott, amikor a kezébe adtam.
– Ezt… nem fogadhatom el – suttogta.
Én meg azt mondtam:
– Nem adtam. Csak megőrzöm holnapig. Majd akkor rendezzük.
Az arcán olyan zavart hála ült ki, amitől az ember egyszerre akar sírni és mosolyogni. Kifizette az ötforintosát, pedig tudta, hogy semmit sem fedez. De a mozdulata büszke volt. Úgy fogta a zacskót, mintha valami sokkal nagyobbat kapott volna, mint élelmet.
Másnap reggel, amikor kinyitottam az üzletet, ott várt egy kis befőttesüveg. Benne száz darab összegyűrt ötforintos.
És egy cetli:
„Egy férfi nem mindig engedheti meg magának, hogy sokat adjon. De mindig megengedheti magának, hogy viszonozza. Köszönöm, hogy emberként bánt velem.”
Ott ültem a pult mögött, a befőttesüveg fölött, és rájöttem, hogy a jóság nem nagy szavakból születik. Hanem abból, amikor valaki úgy dönt: ma egy kicsit több szívet ad a világnak, mint amennyit kapott.
Aznap délután létrehoztam egy kis „Adok-kapok polcot” a boltban. Bárki tehet rá kenyeret, kávét, egy almát — és bárki elveheti, aki bajban van. Nem kérdezünk, nem ítélünk.
Azóta is ott van a sarokban.
És néha, amikor rám köszön egy új arc, vagy egy régi ismerős mosolyával találkozom, eszembe jut az a görnyedt hátú bácsi az ötforintossal.
Hogy egy apró érintés is képes helyretenni a világ megbillent szélét.
És hogy néha egy morzsa kenyér több, mint étel: remény egy papírzacskóban……
