A szálloda tetőkertjének üvegkorlátján megtört a város fénye, mintha milliónyi apró tükördarab szórta volna vissza a világ összes csalódását. A jubileumi évzáró rendezvényt én szerveztem — persze, ki más? —, mert Alex, a férjem mindig azt mondta, „az ilyen dolgokat én tudom jól megoldani”. Ez a mondat évek óta úgy csengett, mint egy szépített „csináld te, én majd villogok mellette”.
A vendégek pezsgőt ittak, nevettek, a kilátás pazar volt.
Belül viszont valami régóta készült összedőlni.
Alex furcsán viselkedett. Túl sok telefon, túl sok félrenézés, túl sok őszintétlen mosoly.
Azt hittem, csak a szokásos: munka, stressz, „nem értem rá visszahívni”.
Aztán megláttam őt.
A lányt.
Fiatal, szőke, túl magabiztos, mintha már előre megtanulta volna, hogyan kell úgy állni Alex mellett, mintha helye lenne ott.
A gyomrom összerándult, de az arcom nem mozdult. A nő, aki túlél egy házasságot, megtanul profi maszkot hordani.
Alex odalépett a mikrofonhoz.
Sejtettem, hogy valami jön, de azt nem, hogy ennyire amatőr módon akarja előadni a nagy „új élete kezdetét”.
„Kedves barátaim…” — kezdte azzal az erőltetett mosollyal, amit akkor is látok rajta, amikor hazudik. „Ma este nemcsak ünnepelünk… hanem bejelentek valamit fontosat.”
A tömeg csendben figyelt.
A lány a háttérben úgy állt, mint egy rosszul titkolt spoiler.
„Új fejezet kezdődik az életemben. Valaki mellett, aki megért. Aki támogat. Aki… újra mosolyt hozott a napjaimba.”
A vendégek megbotránkozva néztek körbe.
Én pedig csak álltam, mint aki épp egy színházi próbára tévedt, ahol mindenki elrontotta a szerepét.
Azt hitte, összetörök.
Azt hitte, sírok.
Azt hitte, majd rohanok ki.
Nem.
Túl régóta készültem erre a pillanatra.
Lassan odasétáltam hozzá, felvettem ugyanazt a mosolyt, amit ő tanított nekem évekkel ezelőtt: „mutasd magad erősnek, akkor is, ha belül háború van”.
Megfogtam a mikrofont.
„Kedves vendégek… akkor engedjétek meg, hogy én is bejelentsek valamit.”
Alex arca elsápadt.
A lány hátralépett.
A táskából elővettem egy fehér borítékot, és Alex kezébe nyomtam.
„Ez itt a te új életed első igazi ajándéka.”
Kinyitotta.
És ott volt minden:
— a válási papírok
— az ügyvédi levelek
— a bankszámlamozgások rögzítése
— és a bizonyítékok… róla és a lányról
A város fényei elhomályosodtak a háta mögött.
A tömeg döbbenten susmorogni kezdett.
„Ezt nem teheted…” — nyögte.
„Dehogynem.” — feleltem nyugodtan. „Amíg te romantikus kalandot szerveztél, én jogilag kimentettem mindent, amit közösen építettünk. A ház az enyém. A cégrészed felém kerül. És tudod miért?”
Közelebb hajoltam.
„Mert miközben azt hitted, bolondot csinálsz belőlem… én megtanultam sakkozni.”
A tömeg halk nevetésbe morajlott.
Alex arca eltorzult, a lány pedig egyszerűen eltűnt a színről, mintha rájött volna: nincs az a „szerető” szerep, amiért érdemes ekkora bukást bevállalni.
„Az estének vége” — mondtam, és sarkon fordultam.
A liftnél kifújtam a levegőt.
A szabadság nem hangos érzés.
Inkább olyan, mint egy halk sóhaj, amit végre nem kell visszatartani.
Az Új Út
Két hét múlva már egy másik városban éltem.
Egy kisebb lakásban, nagyobb csönddel, kevesebb teherrel.
Alex?
Elvesztette az állást.
A lányt.
A hírnevét.
Nem mosolyogtam rajta.
Nem volt rá szükség.
A bosszú mindig csak az elején hangos.
A béke viszont hosszú távon marad.
És az igazi erő néha csak egy nő, egy boríték, meg egy pillanat, amikor végre úgy dönt:
„Most magamat választom……..”
