Már a bejáratnál tudtam, hogy ez az este túl csendes lesz ahhoz, hogy ne történjen valami. A városi múzeum üvegfalai aranyló fényben úsztak, a kristálycsillárok olyanok voltak, mintha az ég összes csillagát idehúzták volna dekorációnak. A vendégek pezsgővel integettek egymásnak, a sminkek makulátlanok, a mosolyok fájóan műviek voltak.
A jótékonysági gálát én szerveztem – szokás szerint –, a férjem, Daniel pedig csak megjelent mellette, mintha ez is egy újabb esemény lenne, ahol fényesítheti az imázsát. Öt éve ilyenkor még a kezemet fogta. Most inkább a telefonját nézegette.
Amikor a főfogást felszolgálták, Daniel felállt, elsimította a zakóját, és megkocogtatta a poharat.
A hangja magabiztos volt, a mosolya viszont túlságosan is „próbáltam a tükör előtt” jellegű.
„Kedves barátaim… szeretnék bejelenteni valamit.”
A zene elhalt. A tekintetek rátapadtak.
Én is vártam valami magasztos, ünnepi szónoklatot. Helyette egy olyan hidegzuhany jött, amitől még a kristálycsillár is rezdült.
„Megtaláltam valakit, aki mellett újra önmagam lehetek. Úgy érzem, ideje továbblépni. Mindkettőnknek.”
A tömegben egy halvány, alig harmincéves nő állt meg a terem elején. Túl mély dekoltázs, túl magabiztos mosoly, túl sok „én ezt már megterveztem előre”-energia.
„Ő Emily” – mutatta be Daniel. „És vele szeretném folytatni az életem.”
A terem zúgott a döbbenettől.
A szívem? Az már nem zúgott, csak kihűlt.
A vendégek – barátok, kollégák, támogatók – úgy néztek rám, mintha lassított felvételben figyelnék, mikor fogok összetörni. Daniel szinte várta. A kis győzelmi mosoly ott figyelt a szája sarkában.
Túl sok évig ismertem ahhoz, hogy ne vegyem észre.
Felálltam. Kifújtam a levegőt. A hangom tiszta volt, mint a kristály.
„Daniel, ez valóban nagy bejelentés. De én is készültem valamivel.”
A táskámból elővettem egy hosszúkás, fehér borítékot. Letettem elé, mintha csak egy számla lenne, amit még gyorsan ki kell fizetnie.
„Nézd meg.”
Kinyitotta. A színe elhalt.
A papírokon nem csak egy szó állt. Egy egész jövő. Nélküle.
Válási iratok.
Ügyvédi aláírások.
Előkészített vagyoni elszámolás.
Óvatosan rögzített pénzmozgások, amelyek ellen nem volt fellebbezés.
A szeme tágra nyílt.
„Ez… mikor… hogyan…?”
„Már hónapok óta tudom rólad és Emilyről” – mondtam halkan. „Csak hagytalak elhinni, hogy te irányítasz.”
A tömeg felmorajlott. Közben Emily egy lépéssel hátrébb húzódott, mintha hirtelen rájött volna, hogy nem a megfelelő filmbe jelentkezett statisztának.
Daniel idegesen lapozott.
„A cég… a számlák… a lakás… miért van minden a neveden?!”
„Mert tettem érte” – vállat vontam. „Amikor próbáltad átpakolni a pénzt a ‘közös új kezdetetek’ fedőnevű számládra, az ügyvédem leállította. A többit meg már sejtheted.”
A férjem… vagy inkább az ex-férjem arca olyan volt, mint amikor a dominók eldőlnek, és rájön, hogy ő állt legelöl.
„Ezt… nem teheted meg.”
„Épp most tettem meg.”
A zene újra elindult, mintha a zenekar érezte volna, hogy a fő attrakció véget ért.
A vendégek megfagyott kíváncsisággal bámultak.
„Az estének vége” – mondtam, majd az ajtó felé indultam.
A szabadság érzése olyan volt, mint amikor hosszú idő után először lépsz ki friss levegőre.
A Vihar Után
A következő hetekben mindenki erről beszélt:
„A gálás válás.”
„Az este, amikor Daniel összeomlott.”
„A nő, aki úgy távozott, mint aki most nyerte meg az élet jackpotját.”
Daniel persze hívott. Először dühösen, aztán sírva, később bocsánatkérve.
De egy hang se hagyta el a számat.
Az ügyvéd válaszolt helyettem.
Emily?
Akkor tűnt el a képből, amikor megtudta, hogy a pénz nem része az „új életnek”.
Nem kellett hozzá sok idő. Talán egy hét.
Az irónia?
Olyan éles volt, hogy bele lehetett volna vágni vele a tortát, amit a gálára rendeltem.
A Legszebb Része
A borítékban volt még valami.
Egy kézzel írt levél, amit Daniel soha nem fog megérteni.
„Nem haragszom rád.
Nem miattad lépek tovább.
Azért, mert harminc éve várok arra, hogy végre magamat válasszam.”
Nem dráma volt.
Nem bosszú.
Csak búcsú.
Most egy kis hegyvidéki házban élek.
A reggeleim csendesek, a levegő friss, a napok kisimultak. Nincs luxus, nincs villogás, nincs kötelező mosoly.
Van helyette valami más.
Béke.
És néha ez minden, amit egy nőnek adnia kell egy férfinek:
egy boríték.
Ami nem csak egy kapcsolatot zár le.
Hanem kinyit egy életet.
A sajátját…………
