István negyven éven át hordta a leveleket a kis faluban. Mindenki ismerte, mindenki szerette. A levelek mellett mindig vitt pár jó szót, mosolyt, néha egy szelet házi süteményt is kapott viszonzásként.
Hirdetés
De a legfontosabb címzett mindig otthon volt: a felesége, Marika. Fiatalon szerettek egymásba, és a kapcsolatuk egyik titkos szokása az volt, hogy minden nap írtak egymásnak egy rövid levelet. Nem voltak nagy dolgok benne – csak pár mondat arról, hogy mi történt, vagy egy kis szerelmes üzenet.
Harminc évig gyűltek ezek a levelek egy nagy dobozban.
Aztán Marikánál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Eleinte csak a kulcsait felejtette el. Aztán a nevek kezdtek eltűnni az emlékeiből. Végül egy napon Istvánra nézett, és nem tudta megmondani, ki ő.
István szíve összetört. De nem adta fel. Minden reggel, amikor elindult dolgozni, írt egy levelet Marikának. Aztán amikor hazaért, a postás táskából elővette, és átnyújtotta neki – mintha éppen kézbesítette volna.
Hirdetés
Marika ilyenkor mosolygott. Néha megkérdezte:
– „Ez ki írta?”
István csak annyit mondott:
– „Egy ember, aki nagyon szeret téged.”
Évekig tartott ez a szokás. Még akkor is, amikor Marika már nem tudta elolvasni a betűket. Ilyenkor István felolvasta neki, halkan, lassan, mintha minden szóval egy darab emléket próbálna visszahozni.
Az utolsó levélben ez állt:
„Marikám, lehet, hogy holnap már nem emlékszel rám. De én minden nap emlékezni fogok rád. Amíg csak élek.”
Másnap reggel Marika békésen elaludt.
István még hetekig írt neki leveleket. A postás táskát már nem vitte sehova. Csak az asztalra tette, benne a borítékokkal.
Hirdetés
A faluban azt mondták: „Az öreg postás már nem kézbesít leveleket.”
De István tudta: ő még mindig minden nap kézbesít. Csak már nem a földi címekre….
