A sivatag, a szomjúság és a lila nyakkendő
Egy ember eltéved a sivatagban. Már három napja nem ivott, a torka tiszta seb, a látása homályos.
Hirtelen a távolban meglát egy kis árnyékot. Utolsó erejével odavánszorog.
Ott áll egy kis asztal mögött egy elegáns úriember, frakkban, és lila nyakkendőket árul.
– Víz… adjon vizet… – hörgi az utazó.
– Sajnos vizem nincs – mondja az árus udvariasan –, de van nálam egy gyönyörű lila nyakkendő.
– Megőrült? Haldoklom! Víz kell! – ordítja az ember.
– Uram, ez selyem. Csak 50 dollár. Nézze, milyen jól állna a zakójához!
– Takarodjon a rongyaival! Víz nélkül meghalok!
– Sajnálom – von vállat az árus. – De menjen tovább északra két kilométert.
– Ott van egy luxusétterem, ott majd kap vizet.
Az ember elindul. Minden méter küzdelem, a homokban kúszik, a nap perzseli a hátát.
Végre, a dűne tetején megpillantja az éttermet.
Márványlépcsők, kristálycsillárok, hűvös légkondicionáló illata szűrődik ki.
Odaér a bejárathoz, ahol egy hatalmas darab kidobó áll szmokingban.
– Víz… kérem… engedjen be… inni akarok… – zihálja a vándor.
A kidobó végigméri a porlepte, rongyos, szerencsétlen alakot, majd ridegen megszólal:
– Sajnálom, uram. Ide csak nyakkendőben lehet belépni.
