Béla bá’, a székely megfogadta: ma nem vitatkozik senkivel, mert a vita elfáraszt.
Józsi bá’, a szomszéd megfogadta: ma megint megkérdez valami feleslegeset.
Béla bá’ ül a kapuban, nézi az utat, mint aki már látta, mi jön, és nem lelkes.
Józsi bá’ odasétál.
„Adj’ Isten, Béla!”
„Ha muszáj.”
Csend.
Olyan csend, amit csak Székelyföldön mérnek kilóra.
Józsi bá’: „Hallom, vettél új traktort.”
Béla bá’: „Nem vettem.”
„Akkor mi az az udvaron?”
„Lehetőség.”
Józsi bá’ közelebb hajol.
„És jó?”
Béla bá’ vállat von: „Elindul.”
„És megáll?”
„Egyszer.”
Józsi bá’ bólogat, mert ez részletes válasz volt.
„Mennyibe került?”
Béla bá’: „Sokat.”
„Megérte?”
„Még nem.”
Újabb csend.
A tyúk is megáll hallgatni.
Józsi bá’: „A feleséged mit szólt hozzá?”
Béla bá’ ránéz, mint aki most dönt életről-halálról.
„Semmit.”
„Az jót jelent?”
„Nem. Az végleges.”
Józsi bá’ idegesen nevet.
„És mire használod a traktort?”
Béla bá’: „Arra, amire kell.”
„És mire kell?”
Béla bá’ lassan feláll, ránéz az útra, a hegyre, az életre…
És odavágja a brutál csattanót:
„Józsi…
ha tudnám, mire kell,
nem kérdeznéd.” 😳🌲🚜💥
