Erika nővér megfogadta az éjszakás műszak elején: ma türelmes lesz, mert az egészségügyben a humor életmentő.
Béla bácsi, a 312-es kórteremben megfogadta: ma nem szól be… csak ha nagyon muszáj.
Hajnali kettő van, a folyosón olyan csend, hogy a fertőtlenítő is suttogva párolog.
Erika nővér ellenőrzi a betegeket, mosolyog, mint aki már túlélte a napot – csak még nem tud róla.
Belép Béla bácsihoz.
„Hogy van ma éjjel?”
„Mint az államkassza” – feleli Béla bácsi.
„Úgy érti, stabil?”
„Nem… folyamatos megfigyelés alatt.”
Erika bólint, mert erre nincs rubrika.
Megméri a vérnyomást.
„Kicsit magas.”
„Az nem baj, nővérke, én mindig felülről nézem a dolgokat.”
Erika jegyzetel, Béla bácsi figyel.
„Mondja, maga mindig ilyen kedves?”
„Csak műszakban.”
„Otthon milyen?”
„Otthon ülök és nézek ki a fejemből.”
„Akkor ez tényleg hivatás.”
Erika beadja az esti gyógyszert.
Béla bácsi gyanakodva nézi.
„Ez biztos nem altató?”
„Nem.”
„Akkor miért alszom el tőle mindig?”
Erika mosolyog, mert erre sincs protokoll.
„Szóljon, ha fájdalma van.”
„Már szóltam… a térdemnek.”
„És mit mondott?”
„Hogy menjek a fenébe.”
Hajnali háromkor megszólal a csengő.
Erika rohan Béla bácsihoz.
„Mi a baj?”
„Nővérke, nem kapok levegőt.”
Erika megfeszül, oxigént készít.
„Hol fáj pontosan?”
Béla bácsi: „A lelkemnél.”
Erika megáll.
„Az más osztály.”Reggel hat, műszak vége közel.
Erika búcsúzik.
„Van még kérdése?”
Béla bácsi elgondolkodik.
„Igen.”
„Hallgatom.”
Béla bácsi jön a brutál csattanóval, olyan nyugalommal, hogy megáll az idő:
„Ugye maga ápolónő?”
„Igen.”
„Akkor kérem… ápolja a reményt is.
Mert az altató elfogyott, a humor viszont még tart.” 😳🩺💥
