A férjem mindig minden fillért számon kért rajtam. „Kosztpénznek” hívta azt a kis összeget, amit hetente adott, mintha én csak egy alkalmazott lennék a saját otthonomban.
Minden kiadást listázott, minden apróság miatt megjegyzést tett, és ha néha meg mertem kérdezni, miért költ ő gondolkodás nélkül a drága hobbijaira, csak annyit mondott:
– Mert én keresem a pénzt.
Évekig tűrtem. A lányunk miatt, a béke miatt, a remény miatt, hogy talán változik. De a szívem lassan elkopott a folyamatos kritizálástól.
Aztán jött az a nap.
A boltban már hosszú volt a sor, mindenki türelmetlenül fészkelődött. A kislányunk boldogan szorongatta a csokit, amit választottam neki – egy apró jutalom, semmi több. Amikor a kassza végösszeget mutatott, láttam a férjem arcán a feszülő izmokat.
– 500 forinttal több lett – mondta a pénztáros.
Ennyi volt az egész. Ötszáz forint.
A férjem mégis úgy robbant, mintha eljátszottam volna az összes megtakarításunkat.
– Pazarló vagy és buta! – ordította a sor előtt. – Tedd vissza azt a csokit, vagy itt hagylak!
A bolt elcsendesedett. Minden szem ránk szegeződött. A pénztáros sajnálkozva nézett rám, a lányunk ijedten szorította a nadrágomat, én pedig úgy éreztem, mintha a föld nyílna meg alattam. A szégyen végigcsorgott rajtam, lassú, égető hullámokban.
De valami ekkor elpattant bennem.
Mély levegőt vettem – talán az első igazán mély levegőt hónapok óta.
Nem tettem vissza a csokit.
Inkább benyúltam a táskám titkos zsebébe. Abba, amelyet még a nagynéném tanácsára varrattam bele évekkel ezelőtt. Azt mondta akkor:
– Mindig legyen valami, ami csak a tiéd. A szabadságod kulcsa.
Elővettem a bankkártyát. A férjem sosem látta.
A nagynéném után örökölt pénz volt rajta – egy szerény, de biztos tartalék, amit nem költöttem el, hanem elrejtettem, és csak egyetlen célra tartogattam:
ha egyszer elég lesz.
Ez a pillanat volt az.
A kártyát a terminálhoz érintettem.
Pitty.
Fizetve.
A férjem hátralépett, mintha arcon csapták volna.
– Neked… neked van pénzed? – nyögte hitetlenül, a hangja már nem volt olyan biztos, mint az előbb.
Felvettem a szatyrokat, a csokit is gondosan a tetejére helyeztem, és végre nyugodt hangon feleltem:
– Igen. És mostantól magamra és a lányunkra költöm.
Majd egy másodpercnyi szünet után hozzátettem:
– Te pedig, mivel annyira szeretsz spórolni, kezdhetsz gyűjteni a gyerektartásra és a saját albérletedre.
A férjem arca elfehéredett. A sorban állók visszafojtott mosollyal figyelték, valaki még el is suttogta:
– Úgy kell neki.
Kisétáltam az üzletből.
A lányom a kezembe kapaszkodott, és halkan azt mondta:
– Anya, büszke vagyok rád.
Ahogy a friss levegő megcsapta az arcomat, szinte éreztem, ahogy a vállamról lehull egy súly, amit túl sokáig cipeltem. Az ajtó mögött a férjem ott maradt, egy olyan történet szereplőjeként, amelyet én többé nem akartam írni.
Aznap nem csak egy csokit vettem meg.
Visszavettem a méltóságomat.
És elindultam egy új élet felé, amelyben többé nem kell engedélyt kérnem a saját szabadságomhoz.
CIKK FORRÁSA: celebhirek.com
