Kovács Júlia, egy 45 éves, kétgyermekes édesanya hónapokon át reggeli puffadással és állandó fáradtsággal küzdött, de eszébe sem jutott, hogy mindez egy sokkal komolyabb baj előjele lehet.
A Budapesten élő Júlia eleinte arra gondolt, hogy a tünetek a perimenopauza közeledtét jelzik, később azonban kiderült: harmadik stádiumú vastagbélrákja van.
Sokáig nem fordult orvoshoz. Csak akkor került kórházba, amikor egy éjszaka elviselhetetlen hasi fájdalmak törtek rá.
Júliát sürgősségi műtéttel operálták, hogy megszüntessék a bélelzáródást. Bár az beavatkozás technikailag sikeres volt, a további vizsgálatok egyértelműen daganatos betegséget mutattak ki.
Férje, András elmondása szerint Júlia fél éven keresztül kapott kemoterápiát, és kezdetben úgy tűnt, a kezelések hatásosak.
„Augusztusban tiszta leletet kaptunk, minden reménytelinek látszott. Aztán szeptemberben kiderült, hogy a rák visszatért, ráadásul tovább is terjedt. Felfoghatatlanul nehéz volt ezt meghallani.”
A betegség kiújulása után Júlia többféle kemoterápiás kezelést is kipróbált, de két hónapja úgy döntött, leáll a kezelésekkel, mert azok csak rontottak az állapotán. Úgy érezte, az ideje értékesebb annál, mint hogy kórházi falak között töltse – inkább a családjára és a barátaira akarta fordítani.
A St Christopher’s Hospice támogatásával Júlia otthon maradhatott, így utolsó heteit békében, biztonságban, szerettei körében élhette meg.
Júlia június 29-én, vasárnap hunyt el, a hospice gondozásában. Férje mindvégig mellette volt.
András így emlékezett vissza:
„A St Christopher’s gondozóinak köszönhetően Júlia az utolsó két hetét otthon tölthette, szeretetben és nyugalomban. Az ott eltöltött közel három hét alatt folyamatos figyelmet, empátiát és valódi törődést kapott. Ezért örökké hálásak leszünk – mert még ebben a fájdalmas időszakban is tudott szép pillanatokat megélni.”
Júlia korábban saját helyzetéről így beszélt:
„Az elmúlt hetek életem legboldogabb időszakai közé tartoznak. Félünk beszélni a halálról, pedig ezzel csak még sötétebbé tesszük. Sokan azt gondolják, hogy a haldoklás csak fájdalom és szomorúság lehet – pedig nem szükségszerűen így van. Mindannyian tudjuk, hogy egyszer eljön a vég. Engem a rák kényszerített arra, hogy ezzel szembenézzek. Azóta intenzívebben éltem, mint valaha. És ezt ajándéknak tekintem.”
