A férj belép a konyhába, és látja, hogy a felesége rezzenéstelen arccal áll a hűtő előtt, mintha épp azt próbálná telepatikusan rávenni, hogy magától takarítsa ki magát.
– Mi baj, drágám? – kérdezi a férj, kicsit félve, mert tudja: ha a feleség ennyire csendes, akkor a világ valami nagyon baljós dologra készül.
A nő lassan megfordul:
– Megtaláltam valamit. Valamit… ami mindent megmagyaráz.
A férj torka összeszűkül. Ha egy nő így kezd egy mondatot, abból ritkán jön ki bármi jó.
– Mit találtál? – kérdezi óvatosan.
A feleség felmutat egy félig megrágott csokoládét.
– Ezt. A titok nyomát.
A férj elpirul.
– Hát… az lehetett a gyerek… vagy a macska… vagy…
A feleség összeszűkült szemmel:
– Egyik sem. Mert a gyerek iskolában van… a macska meg… laktózérzékeny.
A férj nyel egy nagyot.
– Akkor… ki?
A nő elővesz egy füzetet. Igen, egy füzetet.
– Az elmúlt három hétben feljegyeztem, hogy mikor tűnnek el a csokik. Minden alkalommal pontosan 23:48-kor. Tudod, mi van akkor?
A férj próbál hősiesen mosolyogni:
– Őőő… alvásidő?
A feleség közelebb lép, és olyan hangon mondja, mintha az FBI-nak szólna:
– Pontosan akkor mész ki inni egy pohár vizet.
A férj nyel egy utolsó, kétségbeesett nagyot:
– Drágám… lehet, hogy alvajárás…?
A nő csattanóként odavágja:
– Igen, csak fura módon mindig pont a hűtő előtt ébredsz fel, csoki nélkül, csokival a szádban!
A férj sóhajt:
– Akkor… legalább egészséges vizet iszom.
A nő megfordul:
– Mától a víz is le van jegelve.
