Aki leveszi a vállamról a terhet, aki dönt, intéz, és azt mondja: „Pihend csak ki magad, majd én elintézem.”
De valahogy a sok „majd én” után egyre kevesebb maradt belőlem.
Minden döntésnél háttérbe szorultam.
Minden beszélgetésnél hallgató lettem.
A férjem nem bántott, csak… átvett mindent.
És én hagytam, mert szeretetnek hittem a törődést.
Aztán egy nap, mikor megint megkérdezte, mit főzzön vacsorára,
nem tudtam válaszolni.
Nem azért, mert mindegy volt —
hanem mert már nem tudtam, én mit szeretnék.
Aznap este csendben ültem vele az asztalnál.
Ő evett, én csak néztem.
És halkan azt mondtam:
„Nem akarom, hogy helyettem élj. Csak mellettem.”
Rám nézett, először zavartan, aztán megértően.
Nem védekezett, nem magyarázott.
Csak megsimogatta a kezem, és ennyit mondott:
„Akkor kezdjük el újra — együtt.” 💬✨
