Minden reggel ugyanazzal a rutinnal ébredtem.
Felkeltem, előkészítettem a reggelit, rendbe raktam a lakást,
mire a férjem felkelt, már minden készen állt.
Ő mindig csak annyit mondott:
„Te annyira ügyes vagy, nélküled szétesnék ez a ház.”
Eleinte jól estek ezek a szavak.
Aztán egy nap rájöttem, hogy „ügyesnek lenni” azt jelenti,
hogy mindent rám hagyhat.
Ha elfogyott a mosószer, én vettem.
Ha elromlott valami, én intéztem.
Ha vendég jött, én sütöttem.
Ő meg csak mosolygott, mintha ez így természetes lenne.
Egy este aztán, miközben a mosogatót súroltam,
megláttam magam a tükörben.
Ugyanaz a nő voltam, aki régen nevetett,
csak most fáradtabb, halkabb és valahogy láthatatlan.
Akkor döntöttem el, hogy változtatok.
Másnap nem keltem fel előbb.
Nem főztem kávét, nem pakoltam el,
csak ültem a kanapén, csendben, és vártam.
Amikor felkelt, körülnézett,
és halkan megkérdezte:
„Minden rendben?”
Én pedig csak annyit mondtam:
„Most már igen. Csak pihenek, mint te.”
Nem szólt semmit.
De mellém ült.
És aznap reggel ő főzött kávét először. ☕💙
