Egy fiatal fiú lépett be hozzánk, alig tizenhat lehetett.
Leült a sarokban, rendelt egy kis leveset, majd sokáig csak nézte az asztalt.
Hirdetés
Amikor elé tettem az ételt, zavartan rám mosolygott, de alig nyúlt hozzá.
Végül felállt, és elindult kifelé.
A tányér szinte érintetlen maradt, a számlát pedig az asztalon hagyta – üresen.
Mária odalépett, megcsóválta a fejét.
– Már megint… – suttogta fáradtan.
Láttam rajta, mennyire elkeserítette. Aznap már túl sokszor szembesült azzal, hogy nem fizetnek.
Hirdetés
Kisiettem az utcára, utána. A hideg szél az arcomba vágott, de nem érdekelt.
– Hé! – kiáltottam utána. – A számla!
Megállt. Lassan hátrafordult, és lesütötte a szemét.
– Ne haragudjon… nincs pénzem. Csak nagyon éhes voltam.
Hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. A mellkasom összeszorult.
– Miért nem mondtad? – kérdeztem.
– Szégyelltem – felelte, és könny csillogott a szemében.
Egy pillanatig némán néztük egymást.
Aztán odaléptem hozzá, és visszakísértem.
Mária csak bólintott, amikor meghallotta a történetet.
A főnökünk szó nélkül intett: ez most a ház ajándéka.
A fiú lassan kanalazni kezdte a levest. Minden falatnál úgy tűnt, mintha nem csak az éhsége, hanem valami mélyebb üressége is oldódna.
Mielőtt elment, remegő hangon annyit mondott:
– Köszönöm, hogy nem dobtak ki.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Mária rám nézett.
– Tudod – mondta –, lehet, hogy nekünk ez csak egy tál leves.
De neki most talán ez volt az első jel, hogy nincs teljesen egyedül.
Hirdetés
És abban a pillanatban én is úgy éreztem, mintha a kávézóban kicsit melegebb lett volna a világ…..
