Késő este volt, amikor egy idősebb férfi lépett be hozzánk.
Kabátja kopott volt, cipője vizes, látszott rajta, hogy régóta gyalogolhatott.
Leült az egyik sarokba, és csak egy kávét kért.
Apró, remegő kézzel számolta ki az aprópénzt a tenyeréből, majd zavartan nyújtotta felém.
Amikor elé tettem a gőzölgő csészét, sokáig csak nézte, mintha nem is inna belőle.
Végül belekortyolt, lehunyta a szemét, és mély sóhaj szakadt fel belőle.
Órák teltek el. A kávé már régen kihűlt, ő mégis ott ült, mintha nem akarna elmenni.
Hirdetés
Mária odalépett hozzám.
– Nem zavar, hogy itt ül ennyi ideje? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
– Lehet, hogy ez az egyetlen meleg helye ma este.
Amikor a férfi végül felállt, odajött a pulthoz.
– Köszönöm, hogy hagytak maradni. Tudják… nincs hova mennem. – hangja elcsuklott.
A zsebét kotorászta, de már nem volt benne semmi.
Mária gyorsan intett:
– Rendben van, ne aggódjon.
A férfi szeme megtelt könnyel.
– Maga nem is sejti, mennyit jelentett ez nekem ma.
Hirdetés
Amikor kiment az ajtón, a szél hidegen süvített be.
Mégis, a kávézóban mintha melegebb lett volna a világ….
