Szenteste délutánja volt. A férjemmel, Gézával, már napok óta készültünk, hogy fogadjuk a fiunkat és a családját. A konyhában már rotyogott a halászlé, Géza a nappaliban a fenyőfával küzdött, én pedig az ünnepi asztalt terítettem.
Elővettem a féltve őrzött kincsünket: egy hófehér, damaszt abroszt, amit még a nászajándékba kaptunk 42 évvel ezelőtt. Igaz, már nem volt vakítóan fehér, és volt rajta egy halvány, kimoshatatlan vörösborfolt még 1995-ből, amikor a fiam először hozta haza a barátnőjét, és izgalmában kilöttyintette a poharat.
De nekem ez az abrosz maga volt a karácsony. Benne volt minden közös emlékünk, a gyerekeink felnővése, a nevetések és a könnyek.
Ekkor érkezett meg a menyünk, Anita, a két unokával. Anita modern nő, szereti a márkás dolgokat, a lakásuk olyan, mintha egy katalógusból vágták volna ki. Ahogy meglátta a kezemben a régi terítőt, megállt az ajtóban, és a kezében lévő szatyorból előhúzott egy csillogó, ezüstszálas, modern asztali futót.
– Erzsi mama, ne haragudjon, de ugye nem ezt a foltos, ezeréves rongyot teszi fel az ünnepi asztalra? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha egy döglött egeret tartanék. – Hoztam egy normális, márkás darabot. Ez a régi már igazán ciki, teljesen elüt a modern tányéroktól. Próbáltam védekezni, elmagyarázni, mit jelent nekünk ez a darab textil, de ő csak legyintett, és „igénytelennek” nevezte.
Géza, aki eddig a létra tetején állva a csúcsdíszt igazgatta, és egy szót sem szólt, most lassan lemászott. Letörölte a kezéről a gyantát. Odalépett hozzánk. Anita épp terítette volna fel a saját, drága futóját az asztalra. Géza megfogta az új terítő szélét, és egy határozott, de nyugodt mozdulattal lehúzta az asztalról. Összehajtotta, és visszaadta Anitának.
– Ezt pedig tedd el – mondta Géza a menyünknek, a szemébe nézve. – Szép darab, de nem ide való. – De Géza papa, hát az a másik tiszta folt! – méltatlankodott Anita.
Géza elvette tőlem a régi damasztot, és ő maga kezdte el szépen, gondosan felteríteni az asztalra, kisimítva minden ráncot. – Tudod, Anita, ez nem egy folt – mutatott rá a régi borfoltra. – Ez egy emlék.
Ez az abrosz nem egy darab rongy, hanem a családunk történelme. Ezen ettük az első közös karácsonyi vacsoránkat, amikor a fiad még csak a pocakban volt. Ezen tanult meg a férjed késsel-villával enni. Ez az abrosz többet ér, mint az összes boltban kapható új kacat együttvéve.
Ránézett a menyünkre. – Ebben a házban nem a „katalógus-karácsonyt” ünnepeljük, hanem a valódi, hús-vér családot, a hibáival és a foltjaival együtt. Aki pedig ezt „igénytelennek” nevezi, az nem érti, mi az ünnep lényege. Amíg én élek, ezen az asztalon ez a terítő lesz karácsonykor.
Anita arca elvörösödött. A fiunk, aki épp akkor lépett be a csomagokkal, csak állt az ajtóban, és büszkén nézett az apjára. Aznap este a vacsora valahogy finomabb volt, mint máskor. Anita csendesebb volt, de láttam rajta, hogy elgondolkodott. Amikor a halászlevet mertem, véletlenül lecseppent egy kicsi a terítőre. Géza rám mosolygott, megszorította a kezemet, és csak annyit mondott: „Sebaj, Erzsike. Még egy emlék.”
FORRÁS
