A férj épp hazatért, ledobta a cipőt úgy, ahogy minden férfi: stratégiailag teljesen értelmezhetetlen helyre.
Még le sem ült rendesen, amikor a feleség az ajtófélfának dőlve megszólalt:
– Gyere ide egy percre.
Ez az a mondat, amitől minden férfi szíve félrever.
Ez nem kérés. Ez ítélethirdetés előtti csend.
A férj felállt, mint akit a sors rángat fel: lassan, óvatosan, gyanakodva.
– Mi történt, drágám? – próbálja óvatosan elindítani a kommunikációt, mint amikor egy működésképtelen Windows-frissítést indítasz: hátha nem robban.
A feleség keresztbe font karral nézett rá:
– Egész nap gondolkodtam… és rájöttem valamire.
A férj gyomra gombóccá gyűlt.
– Mire jöttél rá…?
A nő nagyot sóhajt, lassan lép elé, olyan komolyan, mintha a világbéke múlna rajta:
– Arra, hogy valaki evett a süteményemből, amit a vendégeknek sütöttem.
A férj pupillája kitágult.
A levegő megállt.
A hűtő is úgy tett, mintha épp leolvasztási módba kapcsolt volna.
– É-é-é… én? – kérdezi a férj, miközben próbálja visszapörgetni, mikor volt süti, mikor evett, mikor tagadjon, mikor fusson, mikor valljon.
A feleség összeszűkült szemmel néz rá:
– Csak annyit kérdezek… hol voltál délután háromkor?
A férj nagy levegőt vett:
– Az… az garázsban. A szerszámokat rendeztem.
– Rendben. – mondta a feleség. – Mert a süteményből hiányzó falat akkora volt, hogy ha te eszed, nem vallottad volna be, hanem dicsekedtél vele.
A férj fellélegzett.
– Tehát… nem én voltam?
– Nem – felelte a feleség. – Hanem az anyád. Ő mondta, hogy „csak megkóstolta, hogy jó-e”.
A férj lefagyott.
– És… jó volt? – kérdezte bizonytalanul.
A feleség felnevetett, fenyegetően csillogó szemmel:
– Jó bizony. Legközelebb te is csak akkor ehetsz, ha előtte bejelentkezel időpontra!
