Amikor anyám meghalt, még a temetés napján is csak azt éreztem, hogy valami félben maradt. Mintha nem lett volna alkalmam elmondani neki, mennyire szeretem, és mennyire sajnálom mindazt, amit fiatalabb koromban gondoltam róla.
Hirdetés
Gyerekkoromban mindig úgy éreztem, hogy ő „más”, mint a többi anya. Nem öltözött divatosan, nem járt fodrászhoz, a ruhái egyszerűek voltak — sokszor szégyelltem is. A barátnőim anyukái elegánsak, ápoltak, illatosan jelentek meg az iskolai ünnepségeken, míg az én anyám inkább hasonlított egy fáradt gyári munkásra, mint „szülőire illő” nőre.
A legjobban azt a napot szégyelltem, amikor a lakodalmamra új ruhát vett. Az a ruha olcsó volt, műszálas, kicsit csillogott is — én pedig annyira zavarban voltam miatta, hogy a fotókon szinte nem is álltam mellé. Csak azt láttam benne, hogy „nem illik közénk”.
Most már tudom, hogy akkor nem ő nem illett oda — hanem én voltam túl kicsi lélek.
A temetés után nekem kellett rendbe raknom a házát. A kisszobában állt egy régi diófa komód, amit mindig zárva tartott. Gyerekként sokszor próbáltam kinyitni, de soha nem találtam a kulcsot. Most ott volt a kezemben — egy régi, kissé rozsdás darab.
Hirdetés
Kinyitottam.
A felső fiókban borítékok hevertek, mindegyiken az én nevem. Harminc évből harminc boríték — minden évre egy. Mindegyikre ráírta a dátumot, amikor megírta. A legelső 1995-ből volt, azon a napon, amikor megszülettem.
Lerogytam a komód mellé, és remegve kezdtem olvasni.
„Ma megérkeztél hozzám. Félek. De mindennél jobban szeretlek.”
A következő évekből írt arról, mennyire aggódik, amikor lázas vagyok… milyen büszke rám, amikor először jártam, beszéltem, olvastam… aztán arról, hogyan spórol minden fillért, hogy megvehessen egy zongorát, mert egyszer azt mondtam, tetszik a hangja.
Aztán következtek a kamaszévek.
„Ma azt mondtad, hogy ciki vagyok, mert szakadt a kabátom. Próbáltam nem sírni előtted. Nem haragszom. Tudom, hogy csak fiatal vagy.”
Sírni kezdtem. Hangosan. Öklömbe harapva.
Ahogy haladtam előre az években, lassan kibontakozott egy olyan élet, amit én soha nem láttam — mert el voltam foglalva a sajátommal.
Megírt mindent, amit nem mondott ki:
– hogy apa halála után két munkahelyet vállalt,
– hogy volt, amikor hetekig csak tésztát evett, hogy én kapjak rendes ételt,
– hogy egyszer eladta az egyetlen családi ékszert, hogy kifizesse a zeneiskolát,
– és hogy valójában évek óta beteg volt, de titkolta, mert „nem akarta, hogy féljek”.
Az utolsó boríték más volt, mint a többi. Vastagabb. Nehezebb. A tetején ennyi állt:
„Olvasd el, ha már nem vagyok.”
Benne egy hosszú levél… és egy aprócska, kézzel varrt fehér zsebkendő. A széle mentén ez állt:
„Bocsánatot nem kell kérned. Mindig elég voltál.”
A levélben pedig:
„A ruhám a lakodalmadon olcsó volt. Tudom. A színe sem állt jól. De amikor felpróbáltam, arra gondoltam: ’Ez olyan fényes, mint egy ünnep.’ Az én ünnepem az volt, hogy téged ott láthattalak. Büszkébb voltam rád, mint bárki a világon. Azt hordtam, amit megengedhettem magamnak. Nem volt több. A szívem viszont tele volt. Remélem, egyszer megérted.”
A papírtól alig láttam ki a könnyeimen.
A fiók mélyén egy borítékban pénz volt — egy kisebb vagyon. A levél szerint ez az a pénz volt, amit egész életében félretett nekem. Minden évből egy kicsi. Néha csak apró maradékok, néha néhány ezer forint. De évtizedek alatt egy majdnem hihetetlen összeg lett.
„Ezt nem a temetésemre félretett pénz. Ez az életedre. Arra, hogy egyszer legyen valami, ami könnyebb lesz neked, mint nekem volt.”
Ott ültem a poros szobában, kezemben az ő leveleivel, és rájöttem:
életemben először látom őt olyannak, amilyen valójában volt.
Nem szegénynek.
Nem egyszerűnek.
Hanem végtelenül erősnek.
Mindennél jobban szeretőnek.
És mérhetetlenül jónak.
A ruhát, amit a lakodalmamra vett, azóta a szekrényembe tettem. Már nem szégyellem.
Most már értem:
nem az ár számít.
Nem a csillogás.
Hanem az a szeretet, amely mögötte van.
