Hétéves voltam, amikor először éreztem azt, hogy a felnőttek világa nem kérdez, csak dönt.
Egyik reggel még a konyhában csörgött a bögrék hangja, anya dúdolt,
és az egész lakásnak otthon-szaga volt. Másnap a folyosón idegen cipők kopogtak,
és két nő olyan halkan beszélt, mintha a csend is hivatalos papír lenne.
– A testvér nincs képben…
– A gyerek nem maradhat egyedül…
– Ha nincs rokon, akkor intézmény…
Az utolsó szó úgy csattant, mintha valaki egy ajtót vágott volna be.
intézmény.
Nem tudtam pontosan, mit jelent, csak azt, hogy onnantól nem én leszek az életemben a főszereplő, hanem valami aktaszám.
Aztán megmozdult a kilincs, és belépett a Nagynéni.
Rózának hívták. Negyvennyolc volt, de olyan arca volt, mint akinek évek óta nem jut ideje rendesen aludni. Az a fajta nő, aki mindig siet, még akkor is, ha ül. A keze száraz volt, a mozdulatai szögletesek, mintha az életben nem kapott volna túl sok kerek sarkot.
Nem simogatott meg. Nem zokogott. Nem mondta, hogy „minden rendben lesz”.
Csak odalépett a szociális munkáshoz, és annyit mondott:
– Velem jön.
A nő próbált valamit kérdezni – papírokat, feltételeket –, de Róza közbevágott, és olyan hangja lett, amitől még a levegő is engedelmesebbnek tűnt.
– Ne magyarázzon. Megoldom.
Aznap este már a kanapéján ültem, a táskámban három póló, egy iskolai füzet és egy megviselt plüsskutya. Róza leült velem szemben, tenyerét a térdére tette.
– Nálam rend lesz – mondta. – Reggel iskola, délután lecke, este alvás. Ezt most így.
Bólintottam, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Még a sírás sem jutott eszembe, mintha azt is elvitték volna a papírok.
Róza lett a gyámom, a házi feladatom, a fogkefém helye, és a csönd az asztalnál.
Nem volt kedves. Nem volt „anya-pótlék”. Nem volt puszi lefekvés előtt. De mindig ott volt. Mindig pontosan. Mindig ugyanazzal a kérlelhetetlen renddel, mint a falióra.
Aztán egy év múlva egyszer megálltam az iskola melletti hirdetőtábla előtt.
„ZENEISKOLAI FELVÉTELI – hegedű szak”
A betűk mintha nekem szóltak volna. Nem voltam különösebben tehetséges. De amikor az ünnepségeken megszólalt a hegedű, valami furcsán összerántotta a mellkasom, mintha emlékeznék egy hangra, amit sosem hallottam.
Otthon félve mondtam:
– Róza néni… lehetne… zeneiskola?
Nem nézett rám azonnal. A konyhapulton zöldséget szeletelt, egyforma kockákra. Koppant a kés, koppant a kés, aztán letette.
– Erre nincs pénzünk.
Mintha valami állandó mondat lett volna, ami rá van írva a lakás falára.
– De… lehet, hogy ösztöndíj… – próbálkoztam.
– Nincs. Pénz. – mondta röviden, és visszafordult a vágódeszkához.
Ott maradtam, a szájamban a lelkesedéssel, ami hirtelen ízetlenné vált.
Innentől ez lett a refrén az életemben.
Új cipő? „Erre nincs pénzünk.”
Osztálykirándulás? „Erre nincs pénzünk.”
Egy normális hátizsák? „Erre nincs pénzünk.”
Nem voltunk éhezők, de mindig éppen csak. A szekrényemben használt ruhák lógtak, a telefonomban repedt volt a kijelző, a szobám falán régi festék pattogott.
És közben ott volt bennem a furcsa, szégyenletes érzés: haragszom rá.
Haragszom, mert másoknak könnyebb. Haragszom, mert ő döntött helyettem. Haragszom, mert nálunk minden „nem lehet”.
Aztán jött a gimnázium. A többiek délután különórára jártak, én hazamentem, és felmostam, mert Róza későig dolgozott. Esténként a konyhaasztalnál tanultam, miközben ő a számlákat rendezte. Néha felnéztem rá, és láttam, hogy az ujjai remegnek, amikor a csekkeket fogja.
Egyszer – talán tizenhat voltam – kibukott belőlem:
– Miért ilyen nehéz minden? Miért nem tudunk egyszer normálisan élni?
Róza megállt. Hosszan nézett rám. Nem volt benne düh. Inkább fáradtság.
– Mert az élet nem kérdezi meg, mikor könnyű – mondta. – És mert én nem engedem, hogy te rossz helyre kerülj.
– Én már így is rossz helyen vagyok – vágtam vissza, rögtön megbánva.
A csend olyan lett, mintha valaki vastag takarót terített volna ránk. Róza csak annyit mondott:
– Menj aludni.
És én mentem, gyűlölve magam, amiért a bennem lévő hiányt rajta verem le.
Az utolsó évben Róza elkezdett köhögni.
Először csak reggelente. Aztán napközben. Aztán éjszaka. A köhögése olyan volt, mintha valaki belülről kopogtatna, hogy „hé, itt baj van”.
– Menj orvoshoz – mondtam.
– Majd – felelte.
A „majd” nálunk olyan szó volt, mint a „később”: ritkán érkezett meg.
Amikor végül elment, már késő volt. A diagnózist nem értettem, csak a tekintetet az orvos arcán. Róza hazafelé a villamoson egy szót sem szólt. Otthon levette a kabátját, felakasztotta, és mintha semmi nem történt volna, megkérdezte:
– Ettél?
Az érettségi mellett ápoltam. Főztem, gyógyszert adagoltam, mosogattam, és közben próbáltam úgy tenni, mintha ez csak egy nehéz időszak lenne, amin átmegyünk.
Egy vasárnap este leültetett.
– Van valami a fiókban – mondta, és a komódra bökött. – Ha velem történik valami, azt bontsd ki.
– Ne beszélj így – mondtam túl gyorsan. – Semmi nem fog…
– Bontsd ki. – ismételte, és most először remegett meg a hangja.
Két hét múlva elaludt, és többé nem ébredt fel.
A temetésen idegenek mondtak róla szépeket: „szorgalmas”, „megbízható”, „igazi tartóoszlop”. Én csak álltam, és arra gondoltam, hogy az én életem tartóoszlopa most összeomlott.
A lakás csendje döngött. A számlák jöttek. A levelek jöttek. A hiány is jött.
Aztán egy hét múlva csörgött a telefonom.
– Jó napot, Kiss úr? A nevem Tóth Anna, egy ügyvédi irodából keresem, Róza néni hagyatéki ügyében.
A gyomrom összerándult. Hagyaték? Tartozások? Még ez is?
– A néni… sok mindent rendezett előre – mondta. – Személyesen kellene befáradnia.
Az irodában egy barna boríték várt, rajta a nevem kézírással: „Ákosnak.”
Az ügyvédnő óvatosan tolta elém.
– Róza néni tizenkét éve kötött egy életbiztosítást, és nyitott egy megtakarítási számlát az ön nevére. Rendszeresen utalt rá. Emellett… – lapozott – van egy ösztöndíjszerű oktatási alap is.
Nem értettem. A fejemben csak a mondat visszhangzott: Erre nincs pénzünk.
– De… mi mindig… – kezdtem.
Az ügyvédnő bólintott, mintha már hallotta volna ezt sokszor.
– A lakás tehermentes. A közüzemek előre fizetve fél évre. És itt van egy igazolás: az egyetemi tandíj és a kollégium költségei fedezve vannak.
Kinyitottam a borítékot.
Róza levele volt benne. Rövid, szögletes betűkkel, pont úgy, mint ő.
Nem azt írta, hogy szeret. Nem azt, hogy büszke.
Azt írta:
„Ákos,
ne haragudj a mondataimért. Azért mondtam mindig, hogy nincs pénz, mert azt kellett hallanod, hogy a most nem mehet a később rovására. Azt is tudom, hogy haragudtál rám. Jogos volt. De nekem csak egy dolgom volt: hogy biztosan ne kerülj olyan helyre, ahonnan nem lehet visszajönni.
A zeneiskola fájt nekem is. A kirándulások is. A cipők is. De minden egyes „nem” mögött egy „igen” volt: igen az életedre.
Menj, tanulj, és csinálj valamit abból, amit kaptál. Ne tökéletes legyél. Csak tisztességes.
R.”
A sorok elmosódtak. Nem tudtam, mikor kezdtem sírni, csak azt, hogy nem kaptam levegőt.
Hazafelé a villamoson először éreztem, hogy a haragom valójában nem harag volt.
Hanem gyász előre. Félelem. Tehetetlenség.
És hogy az a mondat – „Erre nincs pénzünk.” – valójában nem szegénység volt.
Hanem fegyelem. Szeretet. Munka.
Aznap este elővettem a régi hegedűs hirdetést, amit valamiért még mindig őriztem egy füzetben. Nem azért, mert most hirtelen zenész akartam lenni, hanem mert megértettem: Róza nem elvette a jövőmet, hanem elrakta.
Kimentem az erkélyre. Hideg volt, a város fényei távol vibráltak. Felnéztem az égre, és halkan mondtam:
– Rendben. Megyek.
És először a hangomban nem volt semmi vád.
Csak ígéret.
Jogi nyilatkozat:
A történet fikció. A szereplők, helyszínek és események kitaláltak. Bármilyen egyezés valós személyekkel, élőkkel vagy elhunytakkal, illetve valós eseményekkel vagy helyszínekkel kizárólag a véletlen műve.
