Zoltán megfogadta, hogy ma korán lefekszik.
Nem „majd mindjárt”.
Nem „csak még egyet”.
Hanem tényleg.
Este kilenckor már pizsamában volt.
Ez ritka pillanat volt, ezért meg is állt egy kicsit megcsodálni.
„Na, ma sikerül” – mondta, és leült az ágy szélére.
Ekkor megszólalt a telefon.
Egy üzenet.
„Csak megnézem, mi az” – gondolta.
Ez volt az első hiba.
Az üzenet nem volt fontos.
De alatta volt egy másik.
Az alatt meg egy értesítés.
És egy videó, ami „csak 30 másodperc”.
Zoltán visszanézett az órára.
21:47.
„Még bőven belefér.”
A videó után jött egy másik.
Aztán egy „ezt nézd meg”.
Majd egy „nem hiszed el”.
22:30 lett.
Zoltán ásított.
„Na jó, most már tényleg.”
Letette a telefont az éjjeliszekrényre.
Becsukta a szemét.
Ekkor az agya bekapcsolt.
„Holnap el kell intézni azt a dolgot.”
„Mi is volt az?”
„Ja igen… fontos.”
„És mi van, ha elfelejtem?”
„Felírom.”
Zoltán felült.
Felvette a telefont.
Ez volt a második hiba.
Felírta a jegyzetet.
Közben meglátta az időt.
23:02.
„Ez már tényleg sok.”
Letette a telefont.
Becsukta a szemét.
Megfordult.
Másik oldal.
A párnája nem volt jó.
Megigazította.
„Miért ilyen hangos az óra?”
„Mindig ilyen volt?”
Felült.
Levett az óráról egy elemet.
Most már nem kattogott.
Ez volt a harmadik hiba.
Visszafeküdt.
Csend.
Túl nagy csend.
„Ez így nem jó.”
Felült.
Visszatette az elemet.
Éjfél lett.
Zoltán ideges volt.
„Mások ilyenkor már alszanak!”
Megfordult még egyszer.
A takaró rossz oldalon volt.
Megcserélte.
01:15.
Zoltán ekkor döntött:
„Nem erőltetem.”
Felült az ágyban.
Elindított egy filmet.
„Csak háttérzajnak.”
Ez volt a végső hiba.
A film érdekes lett.
Nagyon.
„Na jó, eddig még nem láttam.”
Egyszer csak világos lett.
Zoltán kinézett az ablakon.
A nap kelt fel.
Ránézett az órára.
05:58.
Felállt.
Nyújtózott.
És teljes nyugalommal kimondta a nagy csattanót:
„Legalább nem feküdtem le későn.
MERT LE SEM FEKÜDTEM.” 😳💥
