VICC: Az anyós sóhajt, de nem a megbékélés jeleként – inkább mint egy tanár, aki újra elmagyarázza a szorzótáblát. A férj megigazítja a pólóját, mintha attól okosabbnak tűnne.

🔴 Az anyós sóhajt, de nem a megbékélés jeleként – inkább mint egy tanár, aki újra elmagyarázza a szorzótáblát.
🔴 A férj megigazítja a pólóját, mintha attól okosabbnak tűnne.

– Ne hízelegj magadnak. A csoki örömet okoz.
– Akkor… én mi vagyok?
– Mint a csili: kis adagban izgalmas, nagyban csak éget.
– De hát én nem is vagyok csípős!
– Az nem is baj. Csak maró.

– Tudod, az elején még próbáltam elfogadni.
– Komolyan? Ez most meglep.
– Igen. Még nevettem is a vicceiden.
– Azok jók voltak!
– Az első kettő. Aztán ismételted. Mint a hibáidat.

– A lányod boldog velem.
– A madarak is fütyülnek a kalitkában.
– Ez most egy újabb költői kép?
– Inkább realista. Mint a ti házasságotok.

– De akkor miért segítesz mégis?
– Mert a lányom szeret. És te…
– Igen?
– Te vagy a kereszt, amit cipel. Én csak tartom a vállát. 😎

hirdetés
Tetszett? Oszd meg az ismerőseiddel is!
Olvasta már?  💔 Azt hitte, a menyasszonya nem várta meg a katonaságból. De amikor leszállt a vonatról… MEGNÉMULT attól, amit látott 😳😳😳 — Na, hazamész szabadságra? — kérdezte a parancsnoka. — Megyek… — bólintott Antal. — De egyszer sem mentem haza. — Miért? — Nem akarok... — Összevesztél a szüleiddel? Vagy a lány nem várt meg? — A parancsnok rögtön ráérzett, hogy inkább az utóbbi. — Köpd le azt a szeszélyes kis cafkát — morogta. Aztán lágyabban hozzátette: — De a szüleidhez azért menj haza. Nem szép így bánni velük. Antal nem tudott nemet mondani. Úgy döntött, legalább anyját megnyugtatja. Már a vonaton ült, közeledett a szülőváros. Az utolsó megálló egy csomóponti állomás volt, ahol a szerelvény fél órát állt. Antal úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a peronon, vesz valamit az árusoktól — talán egy jó forró lángost a pályaudvar előtti térről. Sorban állt az első bódénál. Zaj, emberek, kavalkád. Felváltva nézte az óráját és a vonatot — még belefért az időbe.
hirdetés
hirdetés