Vasárnap délelőtt. A férj már reggel óta úgy mozog a lakásban, mint egy bombahatástalanító: óvatosan, izzadva, felesleges hangok nélkül. Az asszony meg csak ennyit mond:
– Ne nézz így… anya csak ebédre jön.
A férj felnéz:
– „Csak ebédre”… ez a mondat pont olyan, mint amikor a meteorológus azt mondja: „kisebb zápor várható”, aztán Noé keresi a bárkát.
Az asszony rávágja:
– Viselkedj normálisan. Nem akarom, hogy megint balhé legyen.
– Én? Balhé? Én békés ember vagyok. Én csak… reagálok a valóságra.
Tíz perccel később csöngetnek. Az anyós belibben, kezében egy akkora táska, mintha költözni jött volna, és az ajtóból már mondja is:
– Sziasztok! Jaj, de jó, hogy nyitva van az ablak, legalább van levegő! Bár… furcsa szag van.
A férj mosolyog, fogcsikorgatva:
– Az a nyugalom. Ritka nálunk, hamar elillan.
Az anyós levegőt vesz, körbenéz, mint egy lakásminősítő hatóság:
– Na, nézzük… szőnyeg van… de világos, az nem praktikus.
– A függöny szép… bár én más színt választottam volna.
– A konyhapult… hát… az én időmben a pultnak volt tartása.
A férj csak bólogat. Mint aki tudja: ha most megszólal, az ebéd helyett temetés lesz, és ő lesz a halott.
Az asszony próbálja terelni:
– Anya, gyere, ülj le, mindjárt kész a leves.
– Leves? De aranyom, te tudsz levest főzni?
A férj rámosolyog:
– Nem. De én tudok hallgatni, és az sokat segít.
Az anyós már a konyhában matat, a fazék fedelét megemeli, beleszagol, mintha laborban lenne:
– Hmm… jó. Bár… én egy csipet többet tennék bele.
A férj felnéz:
– Só?
– Alázatot.
Jön a leves. Mindenki kanalaz. Az anyós két kanál után leteszi a kanalat, és a klasszik “na akkor most beszélgessünk” arccal ránéz a vejére:
– Na és… veled mi újság? Munka? Fizetés? Előléptetés?
– Mert tudod, a férfi dolga az, hogy biztosítsa a családot.
A férj nyel egyet, és ahelyett, hogy visszaszúrna, olyan hangon válaszol, mint egy ügyfélszolgálat:
– Igen, dolgozom. Igen, fizetnek. Igen, még élek. Haladjunk.
Az anyós bólint, mintha elraktározta volna a hibákat egy titkos jegyzőkönyvbe.
Második fogás: rántott hús. Az anyós ránéz:
– Szép… de miért ilyen vastag?
A férj:
– Mert szeretjük, ha van benne tartalom.
– A tartalom jó… csak az életben is kellene.
A férj mosolya megfeszül. A villája veszélyesen csillan. Az asszony gyorsan közbevág:
– Anya, kérsz még salátát?
– Nem, aranyom. A saláta olyan, mint a tanács: jó, ha van, de nem mindenkinek áll jól.
A férj lerakja a villát, iszik egy korty vizet, és magában megfogadja: ma ő lesz a Buddha. Kívül béke, belül vihar.
Aztán jön a desszert: palacsinta. Az anyós már puhult volna… de nem, ő a boss fight utolsó pályája:
– Palacsinta… jó. Csak kár, hogy a lekvár nem házi.
A férj:
– Hát igen… mi a “boltban vesszük, mert dolgozunk” vallásban hiszünk.
Az anyós felnevet, de nem kedvesen, hanem úgy, mint aki pontot tesz:
– Na, látod. Erről beszélek.
A férj feláll, és azt mondja:
– Elnézést, kimegyek egy pillanatra a mosdóba.
Az anyós az asszonyhoz fordul:
– Ugye, milyen érzékeny? A férfiak mostanában olyanok, mint a porcelán…
A férj közben a folyosón megáll… és sóhajt egy olyat, ami már majdnem költészet. Aztán visszajön. Leül. Mosolyog. Túl nyugodtan.
Az anyós gyanakodva:
– Na, visszajöttél? Minden rendben?
A férj bólint:
– Teljesen. Rájöttem valamire.
– Mire?
A férj az asztalra teszi a telefonját, megnyit rajta valamit, és megkérdezi:
– Anyuka, mielőtt folytatjuk… csak egy kérdés. Maga szereti a rejtvényeket?
Az anyós felhúzza a szemöldökét, mert ő szereti, ha okosnak tűnik:
– Persze. Miért?
A férj mosolyog, és olyan ártatlan hangon mondja, hogy az már gyanús:
– Mert csináltam egyet magának. Egyetlen mondat, hiányzik belőle egy szó. Ki kell találni.
Az anyós kíváncsian:
– Na?
A férj felolvassa:
– „Kedves Anyuka, maga olyan, mint a Wi-Fi…”
Az anyós elmosolyodik, már érzi, hogy bók lesz:
– Jaj, hát ez kedves!
A férj folytatja:
– „…mindenhol jelen van, állandóan beleszól… és ha túl közel jön, elkezd szakadozni.”
A feleség fuldokolva köhög a palacsintától.
Az anyós arca megfagy:
– Ezt most… hogy érted?
A férj ugyanazzal a nyugodt, “vasárnapi templom” hangon ránéz, és jön a hatalmas csattanó:
– Úgy, hogy jelszó nélkül nem lehet belépni…
– …és én mostantól csak akkor engedem, ha kimondja a varázsszót.
Az anyós:
– Milyen varázsszót?!
A férj mosolyog, és lassan, szépen, kristálytisztán:
– „Igazad van. Köszönöm. Hazamegyek.”
Csend.
Az asszony félrenyel, a kutya a szobában felkapja a fejét, mintha azt mondaná: “na ez most nagy volt”.
Az anyós feláll, felkapja a táskáját, és sértődötten sziszegi:
– Hát… én ilyet…!
A férj udvariasan kinyitja az ajtót, és még ráteszi az utolsó, halálpontos székely-jellegű nyugalmat:
– Anyuka… ne vegye magára.
– Inkább vigye haza.
