A férj békésen ült a kanapén, pizsamában, egy olyan pózban, amit csak azok vesznek fel, akik teljes lelki békében hiszik, hogy ma már semmi baj nem történhet.
A feleség közben a nappali közepén állt, karba tett kézzel, és olyan arcot vágott, mint aki most döntötte el, hogy valaki ma bizony meg fogja tanulni a leckét.
A férj felnézett rá, lassan, mint egy régi laptop, ami reggel még frissítéseket keres:
– Miért nézel így rám, drágám?
A feleség mély levegőt vett.
– Csak gondolkodom…
Ez az a mondat, amitől minden férfi hátán lefut a hideg.
Egy nő, aki gondolkodik… és közben csendes.
Ez az ítélet előtti vihar.
– Miről gondolkodsz? – kérdezte a férj, óvatosan, mint aki tudja: a rossz kérdésért az életével fizethet.
A feleség lassan odalépett hozzá.
– Arról, hogy miért tart hat percig egy zoknipár összekötése… de neked elég volt négy másodperc ahhoz, hogy újra rossz helyre rakd a törölközőt.
A férj pislogott. Nem kétszer, nem háromszor — tizenhatszor.
– Én… én próbáltam… logikusan elhelyezni.
A nő felkacagott.
Az a fajta nevetés volt, amiben benne volt minden ősi női tudás arról, hogy a férfiaknak a „logikus” szó jelentése körülbelül annyira stabil, mint egy akciós kempingszék.
– Logikusan? – kérdezte a feleség. – Drágám, ha az lenne, akkor a fejeden lenne a törölköző, mert oda tetted volna, ahonnan legközelebb használod.
A férj elsápadt.
– Ezt… ezt most nem tudom hova tenni.
A feleség elmosolyodott, és a vállára tette a kezét.
– Nyugi. Én tudom.
Majd lehajolt, és a férj fülébe súgta a halálos csattanót:
– A törölközőt nem logikusan kell tenni… hanem oda, ahova én mondtam. A logika csak vendég ebben a házban.
A férj pedig aznap este elment megkeresni a logikát.
Nem találta.
De legalább a törölköző a helyére került.
