A férj hazamegy este, belép a konyhába, és látja, hogy a felesége a pultnál áll, úgy nézi a hűtőt, mint egy FBI-ügynök, aki épp most jött rá, hogy a fő gyanúsított a brokkoli.
A nő olyan csendben van, hogy a levegő is feszeng.
A férj rögtön tudja: baj van. Egy férj ezt a fajta némaságot tíz kilométerről is érzi, mint egy vadállat az esőt.
– Mi történt, drágám? – kérdezi óvatosan, ahogy a NATO is tárgyalna egy működésképtelen rakétával.
A feleség lassan ránéz, és egyetlen mondat hagyja el a száját:
– Beszélnünk kell.
A férj szíve azonnal turbófokozatra vált, izzadni kezd, mint gamer, amikor lemegy 40 FPS alá.
– Jó… miről? – kérdezi, és próbálja kitalálni, melyik bűne derült ki: a titokban megevett csoki? A hangosan csukott fiók? Vagy az, hogy megint rossz mosószert vett?
A feleség közelebb lép, összefonja a karját.
– Tudod… ma voltam anyukádnál.
A férj szeme kikerekedik.
– Úristen… mit mondtam neki legutóbb?
– Azt, hogy majd „megbeszélünk valamit”.
A férj érzi, ahogy a lélek kisétál belőle egy bőrönddel és köszönés nélkül.
– És ő mit mondott? – kérdezi remegve.
A feleség nagyot sóhajt.
– Azt, hogy ő már nagyon várja azt a megbeszélést.
A férj egy pillanatig bámul maga elé, majd a térdre ereszkedik.
– Drágám… én inkább leviselem a szemetet. Sőt, elmosogatok… vagy felmosok… vagy megígérem, hogy soha többé nem eszem meg a maradék pizzát!
A feleség elmosolyodik, megveregeti a vállát.
– Nyugi, édesem. Nem büntetlek meg.
A férj felnéz rá, remény csillan a szemében.
– Tényleg?
A nő bólint.
– Persze. Csak gondoltam, jó ha tudod… hogy anyukád szerint már rég ideje lenne összeírni, mi mindent kell rajtad megbeszélni.
A férj akkorát sóhajtott, hogy még a hűtő is magától becsukódott a hangnyomástól.
