Tizenkét évig éltem egyedül, miután a férjem, Thomas meghalt. A gyerekeink kirepültek, a házunk túl nagy lett nélküle, az esték túl hosszúak, a csend pedig túlságosan éles. Egy ponton már úgy éreztem, a levegő is kihűlt körülöttem. Aztán…
Tizenkét évig éltem egyedül, miután a férjem, Thomas meghalt. A gyerekeink kirepültek, a házunk túl nagy lett nélküle, az esték túl hosszúak, a csend pedig túlságosan éles. Egy ponton már úgy éreztem, a levegő is kihűlt körülöttem. Aztán…
Tizenkét évig éltem egyedül, miután a férjem, Thomas meghalt. A gyerekeink kirepültek, a házunk túl nagy lett nélküle, az esték túl hosszúak, a csend pedig túlságosan éles. Egy ponton már úgy éreztem, a levegő is kihűlt körülöttem.
Aztán jött Aaron, a maga 29 évével, és mintha valaki felcsavarta volna a fényt a világban.
Egy könyvesboltban találkoztunk Seattle-ben. Épp egy orvosi krimit vettem le a polcról, amikor mellém lépett.
– A főhős még az első harmadban meghal – jegyezte meg nevetve.
– Köszi – forgattam a szemem. – Most már muszáj vagyok megvenni.
Hirdetés
A beszélgetésünk könnyen csúszott, mintha régóta ismertük volna egymást. Egy hét múlva vacsora, két hét múlva közös hétvége, három hónap múlva pedig már a lakásában várta a reggelimet.
Aaron kedves volt, figyelmes, és egy furcsán óvó szeretettel bánt velem.
Úgy hívott: „angyalom”.
„Angyalom, igyál egy kis levendulás teát.”
„Angyalom, pihenned kéne.”
„Angyalom, ezek a vitaminok jót tesznek a szívednek.”
Egyre több apró tabletta került elő. Hol egy új étrend-kiegészítő, hol egy különleges ásványi keverék, hol egy „természetes nyugtató, amit egy barát ajánlott”.
Én pedig hittem neki. Mert szerettem. Mert jó volt újra valakinek fontosnak lenni.
Aztán egy este, amikor azt mondta, hogy későig dolgozik, mégis hazasiettem hozzá. A kulcsom ott volt a táskámban, mint mindig. A lakás csendes volt, Aaron pedig nem volt sehol.
Megszokásból a konyhába mentem, hogy teát készítsek magamnak.
És ott megláttam.
A pultra kikészített poharat.
A mellette lévő csomagot, rajta kézírással: „Mara – este!”
És egy apró, szürke fiolát, amin csak ennyi állt:
A gyomrom görcsbe rándult. A kezem remegett, mint egy túlhangolt húr.
A fiola félig üres volt.
És ahogy körbenéztem, végre felfogtam, hogy hónapok óta fáradtabb vagyok. Álmosabb. Tompább. Mintha lassan valaki lejjebb csavarná a fényerőt a fejemben.
És ez az ember szeretettel hívott „angyalomnak”.
Egyre inkább úgy éreztem, a szeretete inkább lánc, mint ölelés.
Aznap este nem hívtam fel. Nem vártam meg. Nem tettem vissza a fiolát. Fogtam, elzártam, és másnap reggel elmentem egy orvoshoz.
A vérvizsgálat után az orvos csak annyit mondott, miközben összevonta a szemöldökét:
– Mara… ezt a szert csak pszichiátriai intézetekben használják. Nyugtató. Erős. Hosszú távon káros. Önnek semmi oka nincs, hogy ilyen legyen a szervezetében.
A világ körülöttem elhalkult.
Mintha egy könyv utolsó lapjára értem volna, ahol minden mondat felrobban.
És ez még csak a történet kezdete volt.
Az orvos hangja még visszhangzott a fejemben, amikor kiléptem a rendelő ajtaján.
A levegő hideg volt, Seattle szokásos esőköde ráült a kabátomra.
De belül… mintha forrt volna minden.
Aaron.
A drága, kedves, mosolygós fiú.
Mit tettél velem?
A gondolat egyre jobban vágott.
Nem mentem haza.
Egy szállodai szobát vettem ki a belvárosban, és órákig csak ültem az ágy szélén, meredve a levegőbe. Próbáltam összerakni mindent, amit az elmúlt fél évben éreztem, amit bevettem, amit megittam, amitől álmos lettem, amitől elfelejtettem dolgokat, amitől… függtem.
Estefelé Aaron hívott.
A kijelzőn a neve világított: „Aaron ❤”
Mintha valaki belülről szorította volna össze a torkomat.
Nem vettem fel.
Tizenhárom perc múlva SMS jött.
„Angyalom, hol vagy? Aggódom.”
Megint az a szó.
Olyan lett, mint egy ketrec ajtaja.
Éjfél körül visszamentem a házamba. Óvatosan léptem be, mint aki nem biztos benne, kit vagy mit talál odabent. A lakás csendes volt, a nappaliban félhomály, a konyhában pedig a teáscsésze, ott hagyva, mintha még mindig engem várna.
És akkor meghallottam a hálóból egy hangot:
– Mara? Angyalom?
Ott volt. Az ágyon ült. A haját hátratúrta, a szeme sötét volt.
– Eltűntél. Megijesztettél. – A hangja lágy volt, de valami… valami keményen feszült mögötte.
– Tudom – mondtam halkan.
A kezem remegett, de nem mutattam. Nem akartam. Nem engedhettem meg többé.
– Hol voltál? – kérdezte, és felállt. Közeledett.
Minden lépése olyan volt, mintha egy lécről egyre beljebb menne a jég fölé.
– Orvosnál voltam.
Megállt.
– Miért? – A mosoly lefagyott róla. – Beteg vagy? Nem mondtad…
– Nem vagyok beteg, Aaron.
A vizsgálat miatt kellett mennem.
– Miféle vizsgálat miatt…? – A hangja már élesebb lett.
– A teáid, a kapszulák… a „vitaminok”. – A hangom kőkeményre váltott – Tudod, amiket adtál.
A tekintete elhúzódott.
– Én csak segíteni akartam.
– ZOLDRAL-lal, Aaron? – elővettem a fiolát a táskámból – Nem hiszem.
Ekkor valami megtört benne.
Az arca megfeszült, a mellkasa lassan emelkedett, mintha próbálná összeszedni az indulatait… vagy a hazugságait.
– Mara… én csak azt akartam, hogy… – elharapta a mondat végét.
– Hogy mi? – kérdeztem. – Hogy ne lépjek ki az életedből? Hogy könnyebb legyen velem? Hogy irányíthatóbb legyek?
A csend fojtogató volt.
És akkor halkan, alig hallhatóan ezt mondta:
– Félek attól, hogy elhagynál.
Mintha ez felmentést jelentene.
Mintha ez visszaadná azokat a hónapokat, amikor lassan eltompított.
– Elhagynálak? – kérdeztem halkan. – Aaron… az ember azt hagyja el, aki bántja. Aki becsapja. Aki lassan eltünteti.
A szeme megtelt valamivel… talán fájdalommal, talán dühvel… talán mindkettővel.
– Nem akartam rosszat – mondta. – Csak féltem, hogy egyszer rájössz… hogy jobb férfit is választhatnál. Gazdagabbat. Idősebbet. Olyat, aki… hozzád való.
– Aaron – tettem a kezem a kilincsre – az a férfi, aki hozzám való… sosem adna nekem olyan gyógyszert, amitől nem önmagam vagyok.
Kinyitottam az ajtót.
– Menj el. Most.
Nézett rám, hosszasan, üres mellkassal, tétova lélegzettel.
Aztán megfordult, elment, és az ajtó becsukódott mögötte.
Nagyon lassan, de végleg.
A sötét után mindig jön valami.
Csak nem mindig az, amire számítunk.
Aaron távozása után napokig olyan volt a lakás, mintha valaki kihúzta volna belőle az összes hangot. A konyhában még ott állt a bögrém, mintha csak várna rám. Vagy mintha őt várná vissza.
Én pedig próbáltam újra felvenni a ritmusomat: reggeli, séta, a könyvtár csendje… de valami nem engedett.
Három hét telt el.
Három hét némaság.
Se hívás.
Se üzenet.
Se kopogás.
Épp kezdtem elhinni, hogy tényleg eltűnt az életemből, amikor egy délután csöngettek.
A kaputelefon recsegve szólalt meg:
– Jennings asszony? A rendőrségtől jöttünk. Szeretnénk pár kérdést feltenni.
A föld lassan megindult alattam.
Kiengedtem őket. Két nyomozó, szürke kabát, esőcseppek a vállukon, határozott arcok.
– Jennings asszony – kezdte a női nyomozó –, ismeri ön Aaron Lyle Brooks nevű férfit?
Az igazi neve.
Aaron sosem mondta, hogy Brooks.
Soha.
– Igen… vagyis… igen – nyeltem.
A férfi nyomozó a jegyzetfüzetéhez hajolt.
– Nos… sajnos a húgának kellett bejelentenie, hogy a testvérét 11 napja nem találják. Nem ment be a munkahelyére, a telefonja ki van kapcsolva, az autóját se használja.
A tüdőm mintha összerándult volna.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem remegő hangon. – Eltűnt?
– Úgy tűnik – bólintott a nő. – Utoljára négy nappal azután látták, hogy… elhagyta az ön házát.
Éreztem, hogy a pulzusom lüktet a fülemben.
A férfi nyomozó folytatta:
– A testvére talált egy jegyzetfüzetet a lakásában. Kézzel írt megjegyzések: „adagolás”, „reakciók”, „éberségi szint”, „Mara 3. hét”, „Mara 9. hét”… Ezek önt érinthetik?
A lábam szinte megrogyott.
Igen. Igen, érintett.
– Igen – suttogtam. – Feljelentést akartam tenni, de… még nem tettem meg.
A nyomozók egymásra néztek. Rövid, feszült pillanat volt.
A női nyomozó felém lépett:
– Van még valami, amit tudnia kell.
Felemelte a tabletjét, megfordította felém.
Egy biztonsági kamera felvétele volt.
Egy aluljáró.
Éjjel.
Egy fiatal férfi kabátban… nagyon úgy nézett ki, mint Aaron… átmegy a kamerán, majd eltűnik a sötétben.
A videó alatt ez állt:
„Utolsó rögzített felvétel.”
A gyomrom ökölbe szorult.
– Meg fogják találni? – kérdeztem remegve.
A férfi nyomozó egy pillanatra lehajtotta a fejét.
– A nyomok alapján… – mondta csendesen –, nem tudjuk biztosan, hogy önszántából tűnt el.
A beszélgetés után, amikor már becsuktam az ajtót, a ház újra elnémult.
De most már nem a csend volt félelmetes.
Hanem az, hogy valaki odakint talán figyel.
Hogy Aaron eltűnése talán nem menekülés volt.
Hogy valaki mást is érdekelt, mit adott nekem… és miért.
És akkor megláttam egy borítékot.
Az előszobaszőnyegen.
Nem volt ott korábban.
Felemeltem.
Nem volt rajta név.
Csak egy kézírás:
„Mara – még semmit nem tudsz.”
A kezem lassan nyílt ki.
A torkom kiszáradt.
Valaki beljebb ment ebben a történetben, mint Aaron.
Valaki, aki figyelt.
Valaki, aki várta, hogy rájöjjek az igazságra.
A borítékban csak egyetlen fénykép volt.
Aaron egy idegen nővel.
Egy pincében.
És a nő kezében ugyanaz a fiola… amit tőlem vett el a rendőrség.
A fotó hátoldalán egy dátum.
Három évvel ezelőttről.
Három évvel azelőtt, hogy én megismertem volna őt.
A fénykép egész éjjel égette a tenyeremet.
Aaron és egy idegen nő… ugyanazzal a fiolával, amit hónapokon át csepegtetett a teámba.
A nő arca homályos volt, de valahogy ismerős. Olyan ismerős, mint egy régi szag, ami hirtelen visszatér.
Nem aludtam.
Reggel elmentem a rendőrségre.
A nyomozónő, Collins, azonnal leültetett.
– Honnan van ez? – kérdezte feszült hangon, mikor meglátta a fotót.
– Valaki bedobta az ajtóm alatt.
Collins és a társa, Meyer egymásra néztek. Ez már nem az a fajta pillantás volt, amit udvariasságból váltanak. Ez figyelmeztetés volt.
– Jennings asszony – Collins keresztbe tette a karját – ez a nő a fotón… ő több mint két éve eltűnt.
Elsápadtam.
– De… mi köze ehhez Aaronnak?
A férfi nyomozó lassan kifújta a levegőt.
– A nő neve Samantha Hale. Harminckét éves. Utoljára egy egészségügyi kutatóközpontban dolgozott… pszichofarmakológiai kísérleteken.
– Kísérleteken? – visszhangzott bennem.
Collins bólintott.
– Igen. A ZOLDRAL egyik módosított változatán. Azon a szeren, amit önből kimutattunk.
A gyomrom összerándult.
– Aaron nem kutató – mondtam halkan. – Jógát tanított…
Collins szeme összeszűkült.
– Tudja mi a fura, Jennings asszony? Aaron hivatalosan sehol nem tanított jógát. Nincs engedélye. Nincs oklevele.
Az a stúdió, ahol találkoztak, 11 hónappal korábban költözött be. A tulajdonos szerint Aaron „jelentkezett önkéntes segítőnek”, de sosem adott le személyi igazolványt. Nem volt valódi neve. Csak „Aaron”.
Lassan kezdett kinyílni előttem a szakadék.
– Ön szerint ő Samanthával együtt dolgozott? – kérdeztem.
Collins érzelmetlen arccal felelt:
– Mi nem gondoljuk. Tudjuk.
A tested hirtelen elkezdett zsibbadni.
Mintha rájöttem volna, hogy egy színdarabban éltem, ahol minden jelenetet előre megírtak.
És akkor Meyer elővett egy borítékot.
– Kaptunk valamit a laborból. Fontos lesz látnia.
Kihúzott egy papírt. Egy genetikai vizsgálat részletét.
A tetején ez állt:
„Mara Jennings – vérmintából izolált anyag.”
A lap alján pedig egy mondat, amitől kiszakadt belőlem a levegő:
„A szervezetében talált anyag nem nyugtató. Memória-beültetést előkészítő molekula.”
Megdermedtem.
– Ez mit jelent…? – súgtam.
Collins székre ült mellém.
– Azt jelenti, hogy Aaron nem azért adta a szert… hogy irányítsa önt. Nem azért, hogy nyugodtabb legyen.
Hanem azért… hogy felkészítse valamire.
A hangom elakadt.
– Mire…?
Collins ekkor elővett egy másik papírt. Egy régi kartonlapot, rajta egy fénykép. A fényképen egy nő állt a strandon, mosolyog, a haja vállig ér, barna. A nő… olyan ismerős volt, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
Pont úgy nézett ki, mint Samantha Hale.
De ez nem ő volt.
Ez én voltam.
Harminc évvel ezelőtt.
A nyomozónő lassan mondta ki:
– Mara… Samantha Hale nem véletlenül tűnt el. Mert nem ő volt az első.
A szer, amit önnek adtak… a nevét, az emlékeit, az arcát célozta.
A DNS-mintája alapján ön… valamikor kapcsolatban állt a kutatóközponttal.
Hogy pontosan hogyan, még nem tudjuk.
A szoba forgott.
Az ujjaim elfehéredtek.
– Szeretné tudni, ki hozta létre a ZOLDRAL-projektet? – kérdezte Collins.
Felemelt egy lapot, megfordította.
Ott állt egy név, amit soha nem akartam volna látni.
Thomas Jennings.
A néhai férjem.
A „tiszta ember”, „jobb világot akaró kutató”.
A férfi, akit szerettem.
És aki meghalt.
Vagy… csak eltűnt.
És ekkor értettem meg, hogy Aaron sosem akart bántani.
Ő valakitől félt.
Valaki elől bújt el.
Valakitől próbált megvédeni.
És az a valaki már régen, évekkel ezelőtt belépett az életembe.
A rendőrségtől hazafelé úgy mentem, mintha nem lenne súlya a testemnek.
Minden lépésem mögött ott rezgett a mondat:
„Thomas Jennings hozta létre a projektet.”
A férfi, akivel negyven évet töltöttem.
A férfi, akiben úgy hittem, mint senki másban.
Otthon leültem az asztalhoz, elővettem egy régi dobozt. Thomas holmijai. Évek óta hozzá se nyúltam. Tisztelettel félretettem, mint egy ereklyét.
De most… már nem féltem kinyitni.
A papírok között megtaláltam azt, amit soha nem kellett volna látnom.
