Te vagy az apám, ugye? – kérdezte a kisfiú a férfit a bolt előtt. A férfi elsápadt… mert az arca ismerős volt. Túl ismerős.

👀 „Te vagy az apám, ugye?” – kérdezte egy kisfiú a bolt előtt álló férfit. A férfi csak nézte… mert a gyerek arca ismerős volt. Túl ismerős.

Karácsony előtt két nappal egyetlen mondat mindent megváltoztatott. Egy anya, aki nem kért semmit – csak ételt a fiának. Egy gyerek, aki kimondott egy titkot. És egy férfi, aki most szembenézett a múltjával.

 

Karácsony előtt két nappal egy férfi sietett ki egy szupermarketből. A kosarában drága italok, ajándékok, karácsonyi lazac. Épp beszállt volna az autójába, amikor egy halk hang megszólalt mögötte:

– Uram… bocsánat…

Megfordult. Egy nő állt ott, kabátban, kócosan, karján egy hatéves forma kisfiúval. A nő szeme könyörgött, de nem mert kérni.

 

– Csak… valami ennivalóra – suttogta. – Nem pénz kell, csak egy kis étel. A gyerek miatt.

A férfi már nyúlt volna a pénztárcájához, mikor a fiú ránézett… és megszólalt:

– Te vagy az apám, ugye?

 

A világ megállt. A férfi a gyerek szemébe nézett. Ugyanaz a zöldesbarna árnyalat. Ugyanaz a szempilla, amit mindig megdicsértek benne.

A nő megdermedt.

 

– Dani… – suttogta. – Ne mondj ilyet…

De a férfi nem tudta levenni a szemét a kisfiúról.

– Mi… mi van?

– Te nem emlékszel rám – mondta halkan a nő. – Egy nyári este. Egy fesztivál után. Aztán soha többé nem jöttél vissza. Én… nem akartam zavarni. De ez itt… – ránézett a kisfiúra – ő a fiad.

 

A férfi remegett. Ült a kocsiban, de nem indult el. A kezében a slusszkulcs, a szívében valami, amit régóta nem érzett.

– Van hol aludnotok?

A nő nem válaszolt. Az is válasz volt.

 

– Gyertek – mondta a férfi halkan. – Most nem érdekel a karácsonyi lazac. Csak az, hogy talán most… még megmenthetem, amit eddig elszalasztottam.

És aznap este három ember melegedett egy asztalnál. Egy férfi, egy nő… és egy kisfiú, aki életében először, karácsony előtt, végre azt mondhatta: „Apa, éhes vagyok.”