Miután letöltötte teljes büntetését, Zsolti kijött a börtönből, és első útja a menyasszonya sírjához vezetett. De amikor a sírkő fölé hajolt… ELÁLLT A LÉLEGZETE attól, amit ott talált! 😱😱😱 – Este nyolcig van látogatási idő! – szólalt meg egy recsegő, öreg férfihang a kapuban. Egy borzas, fehér szakállú, meglepően éles tekintetű bácsi állt ott – olyan volt, mint a Télapó… csak szán nélkül. – Remélem, még időben ideérek – felelte Zsolti. – Maga az Őrző? – kérdezte. – Én vagyok, fiam – bólintott az öreg. – Egy sírt keresek… A menyasszonyomét. Itt temették el. Tudna segíteni? Zsolti elmondta Katalin nevét, születési és halálozási dátumát. Az öreg beleegyezett, hogy megnézi a nyilvántartásait. Miközben lassan megindult, nagyot sóhajtott: – A menyasszonyod, azt mondod? Ó, de kár… Olyan fiatal! Még előtte volt az egész élet… A szavai élesen vágtak Zsolti szívébe, de nem szólt vissza. Csak csendben követte. Katalin volt az élete értelme… és a fájdalom még mindig friss volt, hiába telt el öt év a rácsok mögött. A temetőőr hamar megtalálta a sír helyét, és felajánlotta, hogy egy rövidebb úton viszi oda Zsoltit. Nem tiltakozott – órákig bolyongott volna egyedül. Az öreg, bár szelíd, tekintélyt sugárzott. Olyan ember benyomását keltette, akinek nem szokás ellentmondani. Pár perc múlva már a megadott parcellához értek. Zsolti már messziről észrevette a furcsaságot – a sír teljesen elhanyagolt volt. Se kerítés, se virág. A sírkőből hiányzott a kereszt. Katalin egy bankár lánya volt – ez nem lehetett az ő sírja! – Nagypapa, ezt biztos eltévesztette. Ez nem lehet Katalin sírja! – szólt gyanakodva Zsolti. – Nem tévedek – válaszolta határozottan az öreg. – Itt a kép a keresztről. Kolbina Katalin. Született szeptember 21-én, elhunyt május 17-én. – Csak 20 éves? Micsoda pazarlás… Milyen gyönyörű lány volt… – sóhajtott a bácsi. – 23 éves volt – javította ki Zsolti gépiesen. Ahogy közelebb értek a sírhoz… AMIT OTT LÁTTAM, MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT. 😳😳😳
A rabtársai azt mondták róla, hogy olyan, mint egy árnyék: ott van, de mintha nem is élne igazán.
Aztán eljött a nap. A kapuk kinyíltak, a szabadság ott állt előtte. De Zsolti csak némán bólintott, és elindult. Nem haza. A temetőbe ment.
Ott volt Katalin sírja. A kő megkopott, de a név és az évszámok még tisztán kivehetők voltak.„Te voltál a fény az életemben” – állt a kőre vésve.
Zsolti letérdelt, és halkan suttogni kezdett.
– Szia, Kati… Visszajöttem. De már késő, tudom. Csak… csak el akartam mondani, hogy bocsánat.
Mögötte valaki megköszörülte a torkát. Egy idős nő állt ott, kendőben, fáradt arccal.
– Maga Zsolt?
Zsolti felpattant.
– Igen. Ki maga?
– A nevem Terike néni. Katalin régi dajkája voltam. A halála előtt rám bízott valamit. Egy levelet. Azt mondta, csak akkor adhatom oda, ha maga kijön a börtönből.
A nő remegő kézzel nyújtott át egy megsárgult borítékot. A borítékon csak ennyi állt:„Ha egyszer kijössz…”
Zsolti ujjai remegtek, ahogy felnyitotta. A kézírás ismerős volt. Kataliné.A levelet olvasva először ledermedt. Aztán a földre ült, mintha megcsapta volna valami láthatatlan erő.
„Zsoltikám,Ha ezt olvasod, már tudom, hogy túl vagy azon, amit el sem tudtam képzelni. Tudom, hogy haragszol rám. És azt is tudom, hogy soha nem tudtam igazán elmagyarázni, miért tettem, amit tettem. De kérlek, olvasd végig.
Apám nemcsak megfenyegetett. Egyenesen azt mondta, hogy eltüntet téged. Volt egy ember, egy sötét múltú alak, akit felbérelt. Tudtam, hogy nem blöfföl. És ott volt a babánk. Nem vállalhattam a kockázatot.
Ezért mentem el. Egy kitalált baleset, új személyazonosság. Egy kisvárosban éltem tovább – egyedül… mármint…
Kristóf. Ma négy és fél éves. Úgy hasonlít rád, hogy néha elsírom magam, ha ránézek.
Nem mertem írni. Féltem, hogy ha megtudják, élünk, újra bántani akarnak téged.
A nap, amikor letartóztattak, életem legszörnyűbb napja volt. A híradóban láttam az egészet. A szívem kettétört. Tudtam, hogy mindez miattam van. Mindaz, amit tettem, nem elég, hogy megvédjelek.
De most, ha olvasod ezt, már szabad vagy. És ha akarsz… ha van még benned egy szikrája annak a szeretetnek, ami valaha volt köztünk…
…akkor gyere el hozzánk. A cím a boríték hátulján.
Szeretlek. Mindig szeretni foglak. És Kristóf is vár rád. Ő még nem tud rólad. De ha meglát, tudni fogja.
Katalin”
Zsolti nem mozdult. Csak ült a sír előtt, a levelet a kezében szorítva.
– Akkor… ő él – suttogta maga elé.
– Él, fiam – mondta Terike néni halkan. – És a gyerek is. Már nagyon várják.
Egy héttel később, Zsolti egy csendes, zöldövezeti kisváros utcáján sétált. Kezében egy kis plüssmackó. Megállt a megadott ház előtt. Fehér kerítés, rózsatövek, hinta az udvaron.
Az ajtóban megjelent Katalin. Nem változott sokat. A haja talán hosszabb volt, a szeme talán fáradtabb – de amikor meglátta őt, csak ennyit mondott:
– Tudtam, hogy eljössz.
A következő pillanatban egy kisfiú szaladt ki az udvarra.
– Anyaaa, ki ez a bácsi?
Zsolti térdre ereszkedett, és a szeme megtelt könnyel.
– Szia, Kristóf. Én… én vagyok az apukád.
A fiú kíváncsian nézte. Nem félt, nem futott el. Csak közelebb ment, és megérintette Zsolti kezét.
– Olyan meleg a kezed – mondta. – Mint az enyém.
Katalin könnyezve nézte őket.
És abban a pillanatban Zsolti tudta: bármit is tett a múltban, bárhonnan is jött, most már van miért élnie. Nem lehet visszahozni, amit elveszített, de újat lehet építeni abból, ami még megmaradt.
