Miután letöltötte teljes büntetését, Zsolti kijött a börtönből, és első útja a menyasszonya sírjához vezetett. De amikor a sírkő fölé hajolt… ELÁLLT A LÉLEGZETE attól, amit ott talált! 😱😱😱 – Este nyolcig van látogatási idő! – szólalt meg egy recsegő, öreg férfihang a kapuban. Egy borzas, fehér szakállú, meglepően éles tekintetű bácsi állt ott – olyan volt, mint a Télapó… csak szán nélkül. – Remélem, még időben ideérek – felelte Zsolti. – Maga az Őrző? – kérdezte. – Én vagyok, fiam – bólintott az öreg. – Egy sírt keresek… A menyasszonyomét. Itt temették el. Tudna segíteni? Zsolti elmondta Katalin nevét, születési és halálozási dátumát. Az öreg beleegyezett, hogy megnézi a nyilvántartásait. Miközben lassan megindult, nagyot sóhajtott: – A menyasszonyod, azt mondod? Ó, de kár… Olyan fiatal! Még előtte volt az egész élet… A szavai élesen vágtak Zsolti szívébe, de nem szólt vissza. Csak csendben követte. Katalin volt az élete értelme… és a fájdalom még mindig friss volt, hiába telt el öt év a rácsok mögött. A temetőőr hamar megtalálta a sír helyét, és felajánlotta, hogy egy rövidebb úton viszi oda Zsoltit. Nem tiltakozott – órákig bolyongott volna egyedül. Az öreg, bár szelíd, tekintélyt sugárzott. Olyan ember benyomását keltette, akinek nem szokás ellentmondani. Pár perc múlva már a megadott parcellához értek. Zsolti már messziről észrevette a furcsaságot – a sír teljesen elhanyagolt volt. Se kerítés, se virág. A sírkőből hiányzott a kereszt. Katalin egy bankár lánya volt – ez nem lehetett az ő sírja! – Nagypapa, ezt biztos eltévesztette. Ez nem lehet Katalin sírja! – szólt gyanakodva Zsolti. – Nem tévedek – válaszolta határozottan az öreg. – Itt a kép a keresztről. Kolbina Katalin. Született szeptember 21-én, elhunyt május 17-én. – Csak 20 éves? Micsoda pazarlás… Milyen gyönyörű lány volt… – sóhajtott a bácsi. – 23 éves volt – javította ki Zsolti gépiesen. Ahogy közelebb értek a sírhoz… AMIT OTT LÁTTAM, MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT. 😳😳😳
Zsolti gyakran álmodott ugyanazzal az álommal: ő és Katalin egy virágzó mezőn sétálnak, körülöttük százszorszépek nyílnak. A fiú erősen fogja a lány kezét, aki hirtelen nevetve kiszabadítja magát, majd futásnak ered.
Zsolti nevetve üldözi őt a virágzó mezőn át, de hirtelen a lány alakja elmosódik, mintha köd venné körül. És vége. Zsolti nem látja többé Katalint. Kiált, hívja őt, de csak a virágok veszik körül. Ilyenkor mindig heves szívveréssel ébredt.
Öklei összeszorultak, fogai fájdalmasan csikordultak, legszívesebben üvöltött volna. Igen, Katalin már nincs többé. És ez a valóság.
Ez az álom ismétlődött mind az öt év alatt, amit Zsolti a börtönben töltött. És a legszörnyűbb az volt, hogy ő volt az oka annak, hogy Katalin már nincs. Az idő sem gyógyította be az elkövetett tett fájdalmát.
Zsolti tudta, hogy jogosan van börtönben. Sőt, úgy érezte, hogy keveset kapott. Életfogytiglant kellett volna kapnia, hogy soha ne szabaduljon.Hogy ne lélegezze be azt a levegőt, amit Katalin soha többé nem lélegezhet be. Hogy ne járjon azokon az utcákon, ahol ő soha többé nem léphet. Soha.
De letelt a büntetés. És eljött a nap, amikor a börtön kapui kinyíltak előtte, majd mögötte csapódtak be.
Szabadság. De mire jó ez neki?
Zsolti nem indult rögtön a buszmegálló felé. A környéken bolyongott, gondolatait rendezve. Választása nem volt sok. Csak a szüleihez a faluba. Máshol nem volt rá szükség.
Leült egy padra a buszmegálló mellett, lehunyta a szemét. Emlékezett.
Öt évvel ezelőtt teljesen más élete volt. Szeretett, és viszontszerették.
Katalinnal egy sportklubban ismerkedtek meg. Zsolti ott dolgozott edzőként. Egy este meglátott egy különösen szép lányt.
– Jó estét – szólalt meg a lány bizonytalan mosollyal. – Most vagyok itt először. Nem tudom, hogy mit csináljak.
– Üdv! Semmi gond – felelte Zsolti barátságosan. – Kezdhetjük bemelegítéssel, aztán megnézzük, mi illik hozzád. Mi a neved?
– Katalin. És te?
– Zsolti vagyok. Én leszek az edződ.
Így kezdődött minden. Edzések, beszélgetések, nevetés és hosszú séták. Hamar rájöttek, hogy többről van szó. Nem csak edzésről, nem csak vonzalomról – szívből jövő kötődésről.
– Tudod, veled minden más – mondta egy este Katalin. – A szüleim nem értenék meg, de nem érdekel.
– Azért nem lesz könnyű – sóhajtott Zsolti. – Az apád egy bankigazgató, az anyád főorvos. Én meg… egy falusi srác vagyok. Traktoros apa, fejőnő anya.
– Pont ezért szeretlek. Mert igazi vagy.
Zsolti boldog volt. Bár tudta, a lány szülei soha nem fogják elfogadni. Egy nap be is következett a rémálom.
– Maga az Zsolt? – lépett hozzá egy magas, kemény tekintetű férfi az öltöző előtt.
– Igen, én. Miben segíthetek?
– Az én lányommal találkozgat. A nevem Szűcs László. És azt tanácsolom, hogy hagyja abba. Katalin nem magához való.
– Elnézést, de mi szeretjük egymást.
– A szerelem nem elég – vágta rá az apa. – Egy év múlva majd munka nélkül teng-leng valahol, a lányomnak pedig jövője van.
Ekkor megjelent Katalin is.
– Apa, hagyd abba! Nem te döntöd el, kit szeretek.
– Ha vele maradsz, kitagadlak.
– Akkor tagadj ki! – kiáltotta a lány.
Katalin Zsoltihoz költözött. Egy kis albérletbe, amit Zsolti nehezen, de fizetett.
– Nem baj, hogy nincs sok pénzünk – nevetett Katalin. – Csak te legyél velem.
A férfi először csak nézett, majd szorosan magához ölelte.
– Ez a legjobb hír, amit valaha kaptam!
De boldogságuk rövid életű volt. Katalin egyik nap nem jött haza. Telefon kikapcsolva. Az ajtón egy boríték hevert:
„Ne keress. Védelemre van szükségem. Nem akarom, hogy bántsanak téged.”
Két hét múlva Zsolti megtudta: Katalin egy balesetben meghalt. Hivatalosan „elvesztette az uralmát az autó felett” – de ő nem hitt ebben.
Nem sokkal később Zsolti részegen felkereste Katalin apját. A részletek homályosak voltak, de az éjszaka végén László úr vérző fejjel került kórházba, Zsolti pedig letartóztatásra és öt év börtönre.
A börtön öt éve alatt Zsolti egyetlen levelet sem írt. Senkinek. Még a szüleinek sem. Bezárta magát belül is, nemcsak kívül.
