A ház a domboldalon állt. Nem különösebben szép, nem is omladozó – csak olyan… ottfelejtett.
A kert gyomos volt, de a fű mindig le volt nyírva.
Az ablakok tiszták, de a spaletta sosem nyílt ki teljesen.
És az öreg minden délután kiült a kapu mellé, egy rozoga székre. Pontban háromkor.
Mindig ugyanaz a mozdulat. Leteszi a széket. Leül. Előre néz.
Nem olvas, nem telefonozik, nem köszön. Csak ül. Néz.
A szomszédok eleinte furcsállták. Aztán megszokták.
„Napozik.” – mondták.
„Unatkozik.” – legyintettek.
A gyerekek bicikliztek el mellette, páran integettek. Az öreg mindig bólintott.
Csendesen, mintha az egész világ hangtalanul zajlana körülötte.
Egy napon a kisfiú a szomszédból megállt.
Nem félelemből. Kíváncsiságból.
– Miért ül ki mindig bácsi? – kérdezte.
Az öreg ránézett, kicsit megemelte a fejét.
A szemében olyan csend volt, amit csak azok hordanak, akik már túl sokáig maradtak egyedül.
De most megszólalt.
– Mert ő háromkor szokott jönni.
– Ki? – kérdezte a fiú.
– A fiam. Régen mindig pontban háromkor ért ide a munkából. És mindig befordult a sarkon.
A fiú hallgatott.
– Most már nem jön. De én azért várom. Mert ha egyszer mégis… én itt leszek.
Csend lett. Nagyobb, mint eddig.
A fiú nem szólt többet. Elindult haza.
Aznap este elmondta az anyjának, mit hallott.
Az anya csak bólintott. Ismerte a történetet.
– A fia 10 éve halt meg autóbalesetben. Még azon a napon is háromra jött volna haza.
Másnap a kisfiú megint odament.
A bácsi már ült.
Ő leült mellé a járdára. Nem szóltak. Csak néztek előre.
Hárman. Az öreg, a kisfiú, és valaki, akit már nem lehetett látni – csak érezni, hogy mindig ugyanott tűnne fel: a sarkon, pontban háromkor.
