A folyóparti parkban, egy nagy platánfa alatt állt egy öreg, kopott pad. A környékbeliek régóta észrevették, hogy minden este megjelenik rajta egy friss virág. Néha piros rózsa, néha fehér liliom, máskor egy vadvirág csokor. Senki nem tudta pontosan, ki teszi oda, vagy miért.
Hirdetés
Egy nyári estén Anna, aki rendszeresen járt futni, megállt a padnál, és megpihent. Ahogy ott ült, egy idős férfi lépett oda, kezében egy apró csokor margarétával. Letette a virágokat a padra, majd lassan leült mellé. Anna nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, és megkérdezte:
– „Bocsásson meg, de… miért tesz ide minden nap virágot?”
Az öreg mosoly nélkül, de meleg tekintettel felelt:
– „Ez volt a mi padunk. Az én és a feleségem padja. Negyven éven át minden este ideültünk, néztük a folyót, és beszélgettünk. Itt kértem meg a kezét. Itt mondta el, hogy várandós. Itt sírtunk együtt, amikor elvesztettük a fiunkat. És itt ünnepeltük a gyógyulását, amikor legyőzte a rákot… legalábbis akkor úgy hittük.”
A férfi elcsendesedett, majd mély levegőt vett.
– „Két éve ezen a padon ültünk, amikor… egyszerűen elment. Egy pillanat alatt. Még mosolygott. A keze az enyémben volt.”
Anna szemébe könny szökött. Az öreg folytatta:
– „Azóta minden este hozok ide egy virágot. Mert úgy érzem, amíg teszem, addig itt van velem. Hallom a hangját a víz zúgásában. Látom a mosolyát a naplementében.”
Hirdetés
Anna másnap este újra a padnál futott el. És akkor látta: az öreg ott ült, a virágot a pad közepére tette, majd csendben figyelte a folyót. Anna nem szólt hozzá – csak melléült. És aznap este ketten nézték, ahogy a nap lassan lebukik a víz mögött.
Hirdetés
Onnantól kezdve, ha az öreg valamiért nem tudott jönni, Anna tette le a virágot a padra. Mert megértette: ez nem csak egy virág.
Ez egy életnyi szerelem és búcsú……….
