A 7-es busz minden reggel pontosan 6:35-kor kanyarodott be a Széchenyi térre. A város ilyenkor még csak álmosan pislogott, de egy vékony, fekete kabátos fiú már ott állt a megállóban, hegedűtokkal a hátán, sapkája alól kilógó tincsekkel, és minden reggel ugyanazt mondta:
– Jó reggelt, bácsi!
A buszsofőr, Sándor, mindig csak bólintott. Kemény, hallgatag ember volt, aki huszonöt éve rótta a város utcáit. Megszokta, hogy az emberek elfordítják a fejüket, amikor felszállnak, vagy épp a telefonjukba merülnek. De ez a fiú… minden reggel köszönt. Minden áldott reggel.
Apró gesztusok
Sándor eleinte csak visszamorgott valamit. Aztán egyik reggel, amikor látta, hogy a fiú orra piros, a kabátja kopott, és cipője beázott, letett egy bögre forró teát a műszerfal mellé.
– A termosz a tiéd – mondta halkan, ahogy a fiú felért a lépcsőn.
– Köszönöm… bácsi – felelte zavartan a fiú, és szorosan magához ölelte a bögrét.
Hónapok teltek el. A fiú – Márk – minden reggel ugyanazzal az alázatos köszönéssel szállt fel, és Sándor idővel beszélgetni kezdett vele. Megtudta, hogy a fiú a Zeneakadémiára jár, ösztöndíjasként. Hajnali próbákra megy, mert otthon nem tud gyakorolni, túl vékonyak a falak, és a szomszéd panaszkodik.
– Tehetséges vagy? – kérdezte egyszer Sándor.
– Azt mondják… talán igen – felelte Márk félénken.
Sándor csak bólintott. De másnap hozott neki egy régi bakelitet: Bartók.
– Az én apám ezt hallgatta, amikor élt – mondta. – Nekem már csak a csend maradt. De te zenélsz… neked hang kell.
A csend évei
A fiú egy nap nem jött. A következő nap sem. Sándor várt. Várt még egy hétig. Aztán egy hónapig. Aztán csak legyintett: „biztos elköltözött”.
De a busz egyre csendesebb lett nélküle. Nem volt reggeli köszönés, nem volt zene. Csak a város, és a monoton fékcsikorgás.
Sándor már nyugdíjas volt, és csak ritkán mozdult ki otthonról. Egy nap a város kulturális központjába hívták, időseknek szóló komolyzenei előadásra. Egy új hegedűművész jött haza – telt ház, suttogó izgatottság.
A függöny szétnyílt, a színpadon egy fiatal férfi állt, fekete zakóban, hegedűvel a kezében. A közönség elcsendesedett.
– A következő darabot egy különleges embernek ajánlom – mondta a művész. – Egy buszsofőrnek, aki egykor teával kínált, és Bartókot ajándékozott. Ő volt az első ember, aki elhitte, hogy egyszer majd a világ hallgatni fog rám.
Sándor szeme könnybe lábadt. A nevét nem mondták ki. Nem is kellett. Tudta, hogy róla van szó.
A kör bezárul
Az előadás után egy fiatal férfi odalépett hozzá.
– Sándor bácsi? – kérdezte mosolyogva.
– Te vagy az?
– Igen – felelte Márk. – Én még mindig emlékszem a termoszra. A forró teára. És arra a mondatra: „Neked hang kell.”
Sándor csak bólintott. És most ő nem tudott megszólalni.
Mert néha a legkisebb kedvesség a legnagyobb visszhangot kelti – évekkel később, a legváratlanabb pillanatban.
