Amikor Emma felébredt a hosszú, hat hónapos kómából, mindenki örült. Az orvosok, a nővérek, a nagynénje… mindenki. Kivéve Emmát.
Amint kinyitotta a szemét, és megpillantotta az apját az ágya mellett, sikoltott.
– Menj innen! – kiáltotta rekedten. – Nem akarom, hogy itt legyél! Tűnj el!
Az orvosok gyorsan bejöttek, megnyugtatták, megvizsgálták. Az apja döbbenten állt, keze a levegőben, mintha simogatni akarna, de megdermedt.
– Kislányom… – suttogta. – Emma, kérlek…
De a lány csak sírt, és elfordította az arcát.
Senki sem értette. A tizenkét éves Emma – aki eddig mindig apja szeme fénye volt – most rettegve taszította el magától azt az embert, akit a legjobban szeretett.
Az orvos másnap megkérdezte:
– Emma, miért nem akarod látni az apukádat?
A lány sokáig hallgatott. Aztán rekedt hangon suttogott:
– Mert… ott volt a szobában. Ott… akkor éjjel. Láttam őt… és hallottam. Azt mondta anyának… hogy ha engem nem kellene ápolni, nem lenne ilyen nehéz az életük. Hogy bárcsak… bárcsak ne születtem volna meg…
A szoba csendbe borult.
Az orvos letette a tollát. – Emma… biztos vagy benne, hogy ez… megtörtént?
A lány bólintott. – A szobában volt egy zongora… egy fekete zongora. Az előtt álltak. Én… ott feküdtem a kanapén. Álmos voltam, de hallottam mindent. Apa sírt. Anya is. De én… én csak azt a mondatot hallottam újra meg újra…
Az orvos elkomorodott. Tudta: Emma még a baleset előtt hallotta ezt a beszélgetést – egy este, amikor a szülei azt hitték, alszik.
Az apa, Péter, letaglózva hallgatta az orvos elbeszélését. A szavak, amiket akkor, kétségbeesésből, fáradtságból, haragból mondott ki, most, hónapokkal később, visszaköszöntek. Mint egy átok, amit akaratlanul kimondott.
– Nem gondoltam komolyan… – suttogta. – Csak… minden annyira nehéz volt akkor…
Emma napokig nem szólt hozzá. Csak az ápolókra hallgatott, és az édesanyjára. Az apa minden nap bement, vitte a kedvenc könyvét, a plüssmackóját, a képeket a régi nyaralásokról. De Emma nem nézett rá.
Egyik este, amikor már senki nem volt a szobában, Péter egy kis papírt csúsztatott az ágya mellé. Egyetlen mondat állt rajta:
„A zongora már nincs ott. De én itt vagyok. Ha egyszer újra játszani akarsz rajta, én leszek az, aki kísér téged.”
Emma másnap reggel halkan megkérdezte az ápolót:
– A zongora… tényleg nincs már otthon?
Az ápoló bólintott. – Apa eladta. Amikor bekerültél ide. Azt mondta, nincs értelme, ha nem vagy otthon, hogy hallgasd.
Emma hosszú percekig nézte a papírt. Aztán magához szorította.
Aznap este, amikor Péter bement hozzá, a kislány végre felé fordult.
– Apa… – suttogta. – Szeretném, ha újra vennénk egy zongorát.
Péter szeme könnyekkel telt meg.
– Holnap… már nézhetünk is egyet – mondta rekedten.
Emma elmosolyodott. És akkor Péter megértette: a legnehezebb hangszeren játszanak ők ketten – a bocsánatkérés és a megbocsátás zongoráján.
És bár a dal sosem lesz hibátlan, minden hangban ott lesz valami, amit csak ők érthetnek: az, hogy a szeretet nem tökéletes… de mindig ad új esélyt.
