Egy téli estén a villamosmegállóban álltam, amikor megláttam a bácsit. Nem volt különösebben feltűnő: vastag kabát, kopott sapka, a kezében egy műanyag szatyor. Ami mégis megfogott, az a mozdulata volt. Szinte minden felszálló emberre ránézett, aztán a szatyrot óvatosan közelebb húzta magához, mintha attól félne, hogy valaki kivesz belőle valamit, ami pótolhatatlan.
A villamos jött, felszálltunk. A kocsiban meleg volt, párás üvegek, fáradt arcok. A bácsi leült az ajtó mellé, a szatyrot az ölébe tette, két kézzel átölelte. Egy ideig csak néztem, aztán a kíváncsiságom erősebb lett.
– Elnézést… segíthetek valamiben? – kérdeztem halkan, mert valahogy nem akartam megzavarni.
A bácsi először összerezzent, majd rám nézett. A tekintete nem gyanakvó volt, inkább olyan, mint aki régóta számít valamire, csak már nem meri kimondani.
– Nem, köszönöm – mondta, és úgy szorította tovább a szatyrot, mintha egy kis állat lenne benne. Aztán egy pillanat múlva mégis hozzátette: – Csak… vigyázok rá.
Nem kérdeztem tovább. De amikor a villamos nagyot fékezett, a szatyor kicsúszott a kezéből és a földre esett. A zacskó szája kinyílt, és a tartalma szétszaladt: pár kockás füzet, egy régi tolltartó, egy gyerekrajz, meg egy apró, szürke játéknyúl, aminek az egyik füle hiányzott.
A bácsi arca elsápadt. Olyan gyorsan hajolt le, amilyen gyorsan talán évek óta nem mozdult. Én is segítettem összeszedni. A füzetek sarkai el voltak kopva, a gyerekrajzon egy ház állt, kéménnyel és füsttel, alatta remegő betűkkel: “ITT LAKUNK MI.”
Amikor visszaadtam a játéknyulat, észrevettem, hogy a bácsi keze remeg.
– Bocsánat – mondta, mintha ő lenne a hibás. – Csak… ez az egész… fontos.
Nem bírtam ki.
– Kié? – kérdeztem.
A bácsi lenézett a nyúlra, mintha a hiányzó fül helyét simogatná.
– A lányomé volt – mondta. – Amikor kicsi volt, mindig ezzel aludt. És… holnap lenne a születésnapja.
A villamos zaja hirtelen halkabbnak tűnt. Nem tudtam, mit mondjak, mert az embernek ilyenkor az jut eszébe, hogy “részvétem”, de az olyan kevésnek hangzik. A bácsi mégis folytatta, mintha egy mondatot már túl régóta tartana magában.
– Én… nem voltam jó apa. Sokáig azt hittem, hogy a “majd egyszer” elég. Majd egyszer elmegyünk a játszótérre. Majd egyszer megnézem a rajzait. Majd egyszer nem a munka lesz az első. Aztán a “majd egyszer” elfogyott.
Néztem a kockás füzeteket. Az egyikben gyerekbetűkkel ez állt: “Apa ma nem ért rá.” A következő oldalon: “Apa holnap biztos.” Aztán: “Apa megint nem.”
A bácsi meglátta, hogy olvasom, és hirtelen elfordította a fejét.
– Nem haragszom rá – mondta nagyon halkan. – Magamra haragszom. De… találtam valamit a régi lakásból, amikor kiürítették. Ez a szatyor. És úgy éreztem, legalább egyszer… egyszer elviszem oda, ahol most van.
Ekkor értettem meg, miért szorította úgy, mintha életben tartaná.
Nem tudtam, mit tehetnék. De amikor a bácsi leszállt, én is leszálltam vele. Nem kérte, nem mondta, csak én mentem utána.
A temető felé sétáltunk a csikorgó hidegben. A bácsi nem beszélt, csak a szatyrot tartotta maga előtt, mint egy kis csomagot, amit időben kell kézbesíteni.
A sírnál megállt. Elővette a játéknyulat, a rajzot, és letette a kőre. Aztán a füzetekből kitépett egy lapot, amin csak ennyi állt: “Bocsánat.” A papír sarka gyűrött volt, mintha már százszor kisimították volna.
– Boldog születésnapot, kicsim – mondta. És a hangja nem tört el látványosan. Csak egyszerűen elfogyott, mint amikor a gyertya végén még egy pillanatra fellobban a láng.
Aztán hirtelen rám nézett, és úgy nézett, mintha szégyellné, hogy tanúja voltam.
– Maga miért jött? – kérdezte.
Nem akartam nagy szavakat.
– Mert… egyedül nehezebb – mondtam.
A bácsi bólintott. Sokáig álltunk csendben. Aztán, amikor már indulni készültünk, a bácsi egyszer csak a kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy kis ragasztószalagot. Lassan, óvatosan a játéknyúl hiányzó füléhez illesztett egy pici, puha anyagdarabot, amit valahonnan előkészített. Mintha már otthon kitalálta volna, csak eddig nem merte megcsinálni.
– Nem lesz olyan, mint volt – mondta. – De… talán így kevésbé fáj ránézni.
Ahogy elindultunk kifelé, a bácsi a szatyrot már nem szorította görcsösen. A kezében vitte, könnyebben. Nem lett hirtelen “jó” minden, nem lett varázsütésre múlt időből jelen, de valami mégis megváltozott: a lépteiben volt egy apró, csendes rend.
A kapunál megállt, és halkan megkérdezte:
– Maga szerint… késő már?
Sokáig kerestem a választ, de végül csak ezt mondtam:
– Bocsánatot kérni sosem késő. Csak… élőknél könnyebb, mert vissza is tudnak szólni.
A bácsi elmosolyodott. Nem vidáman. Inkább úgy, mint aki végre nem menekül tovább a saját mondatai elől.
Másnap délután ugyanabban a megállóban álltam. Ugyanaz a hideg, ugyanaz a villamos. És akkor megláttam őt újra. Ugyanaz a bácsi, ugyanaz a kopott sapka… csak a kezében nem szatyor volt, hanem egy apró csokor virág.
Mellé egy fiatal nő érkezett, kabátban, sállal, a karján egy kislány. A kislány a bácsi kezébe kapaszkodott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A nő rám nézett egy pillanatra, és halványan bólintott, mintha tudná, hogy tegnap nem “csak” véletlen volt.
A bácsi lenézett a kislányra.
– Tudod, ma megtanítalak egy fontos dolgot – mondta. – Hogy a “majd egyszer” helyett néha elég annyi, hogy “ma”.
És ahogy felszálltak, a villamos ajtaja becsukódott, én pedig arra gondoltam: vannak történetek, amik nem attól meghatóak, hogy tökéletesen végződnek, hanem attól, hogy valaki végre elindul bennük a jó irányba.
Fontos: ez egy kitalált történet. Nem konkrét személyről szól, inkább arról, mennyire törékeny tud lenni az idő, amíg még lehet mondani: “bocsánat”.
