Azt hittem, csak én szenvedtem ebben a kapcsolatban. Azt hittem, ő volt a hibás. Aztán elment… és ott maradtam egy mondattal, amit már nem tudott kimondani: „Sajnálom.”
Ez a történet nemcsak a halálról szól – hanem azokról a szavakról, amiket túl sokáig halogatunk.
💬 Ha van valaki, akivel már rég nem beszéltél… talán most kellene megtenned.
„Egész életemben csak utáltalak… míg meg nem láttalak ott, mozdulatlanul.” – történet egy elveszett testvérről
Zsófi mindig utálta a bátyját. Legalábbis ezt mondta.
Marci három évvel volt idősebb nála, és mindig jobban tanult, jobban sportolt, jobban viselkedett. A szülők is gyakran hasonlították őket össze – persze sosem nyíltan, csak azzal az enyhe hangsúllyal:
– Látod, Marci milyen rendes? Miért nem tudnál te is ilyen lenni?
Zsófi egyre inkább bezárkózott. A kamaszkor éveiben már alig beszéltek egymással. Marci gimibe ment, Zsófi zenét tanult. A fiú reál beállítottságú volt, a lány művészlélek. Két világ. Két sebesség.
Aztán jött a végső szakadék: az egyetem. Marci külföldre ment. Zsófi pedig itthon maradt – és nem hívta. Nem írt. Csak egyszer mondta ki:
– Nem hiányzik. Ő sem keresett soha.
**
A hívás egy hétfő reggel érkezett.
– Jó napot, ön Zsófia Varga?
– Igen.
– A bátyja, Márton… kórházban van. Baleset érte. Jó lenne, ha be tudna jönni. Még van esély…
Zsófi kezéből kiesett a telefon.
A kórházban sápadtan, némán ült a váróban. Nem tudta, mit mondana, ha találkozna vele. Talán csak annyit: „Miért nem kerestél?”
De nem volt mit mondani.
Marci nem ébredt fel többé.
Az orvos szerint napokig eszméletlen volt. A mentőben találták meg a telefonját. A jegyzetek között csak ennyi volt írva:
„Zsófi. Meg kell mondanom, hogy sajnálom. Hogy mindig elérhetetlen voltam. Hogy mindig jobbnak akartam látszani. De én csak… szerettem volna, ha büszke vagy rám.”
Zsófi ült, és sírt. Mert soha nem gondolta, hogy Marci is küzdött. Hogy ő is érzett. Hogy neki is fájt.
A temetésen kevesen voltak. Marci sokáig élt külföldön, elsodródott mindenkitől. Zsófi szorította a kezében a levelet. Nem mondott beszédet. Csak letett a sírra egy gyerekkori rajzot, amin ők ketten voltak. Két pálcikaember, kézen fogva.
– Ezt te rajzoltad, amikor hat éves voltál – suttogta. – Én megtartottam. Te elfelejtetted. Most már… én emlékezem helyetted is.
**
Egy év telt el. Zsófi most zeneiskolában tanít. Minden évben megtartja a „Marci-koncertet”. Egy külön alkalmat, amikor csak testvérdalokat játszanak. A gyerekek nem tudják, miért különleges ez a nap. Csak annyit, hogy ilyenkor a tanár néni mindig kicsit csendesebb.
De Zsófi most már máshogy él. Nem haragszik. Nem utál. Mert megértette:
A szeretetet néha csak a halál tanítja meg… de ha egyszer megértjük, nem felejtjük el többé.
