Azt hittem, örökre takarítónő maradsz…” – mondta nevetve az egykori tanár. De a következő pillanatban elhallgatott, amikor megpillantotta a pulpituson ülő nőt…
– Nézzenek oda! Te vagy az? Te tényleg takarítónőként dolgozol még mindig? – harsogta önelégülten László tanár úr, amikor meglátta a női mosdó előtt a vödröt és a felmosót. Mellette két másik tanár is kuncogott, ahogy ránéztek a hátát egyenesítő, negyvenes éveiben járó nőre.
Nóra lassan felemelte a fejét.
– Jó napot kívánok, tanár úr – mondta halkan, de méltósággal. – Igen, én vagyok. De nem egészen úgy, ahogy gondolja.
A férfi vállat vont, és félvállról odavetette:
– Hát, egyesek nem viszik sokra az életben. Bezzeg a testvéred! Ő mindig is okosabb volt. Orvos lett, nem igaz?
Nóra bólintott.
– Igen, és nagyon büszke vagyok rá. Ahogy ő is rám.
– Hát persze… – morogta László, de ekkor egy hang szakította félbe a jelenetet.
– Igazgatónő, a díszvendégek megérkeztek. Készen áll a beszédre?
A folyosó végéből egy asszisztens sietett oda, és tiszteletteljesen megállt Nóra mellett.
László hirtelen mozdulatlanná dermedt.
– Igazgatónő?
Nóra letette a felmosót, kihúzta magát, és elővette a zakója zsebéből a nevét viselő kitűzőt: Dr. Kiss Nóra, Oktatási Központ – Főigazgató.
– A mai nap különleges esemény – mondta halkan, de határozottan. – Húsz éve annak, hogy utoljára átléptem ennek az iskolának a kapuját. Akkoriban úgy éreztem, csak útban vagyok itt. Hogy kevés vagyok. Hogy nem érek semmit. Talán emlékszik rá, tanár úr… Ön mondta egyszer: „Ha belőled valaha is lesz valami, megeszem a naplóm.”
A mellette állók elnémultak. Az asszisztens zavartan mosolygott, de Nóra csak higgadtan folytatta:
– Ma én vagyok a fővédnöke az országos pedagógiai újítódíjnak, amit ez az iskola is elnyert. És én fogom átadni a kitüntetést a tantestületnek.
László egy pillanatra megpróbált valami frappánsat mondani, de a torka kiszáradt. A másik két tanár némán állt, lesütött szemmel.
– Tudja – tette még hozzá Nóra, és most már mosolygott –, sokáig hittem el, amit akkoriban mondtak rólam. Hogy nem vagyok elég jó. De végül rájöttem, hogy nem az számít, honnan jössz – hanem hogy hiszel-e magadban, még akkor is, ha senki más nem teszi.
Nóra elindult a díszterem felé, ahol már mindenki várta. Ahogy belépett, a diákok és a tanárok felállva tapsoltak. A pulpitushoz lépve röviden megköszörülte a torkát, majd a mikrofonba nézett.
– Van, amikor az embernek a legnagyobb motivációt nem a dicséretek adják – hanem a lebecsülés. És néha a legnagyobb siker nem az, hogy másokat meggyőzöl… hanem hogy végre te magad is elhiszed: több vagy annál, mint amit valaha mondtak rólad.
A taps, amely ezután felharsant, sokáig nem halkult el. És a tanár úr… aznap csendben evett egy nagy szelet tortát a tanári szobában. A naplóját nem ette meg. De egy sorral több tisztelettel írta be aznap a jelenléti ívet.
