Tavaly, amikor eltettem a kislányom kinőtt ruháit, és ingyen feltettem a netre, csak rendet akartam. Nem volt mögötte nagy gesztus, csak egy szokásos nap egy nehéz évben. Éppen akkor veszítettem el anyukámat, minden apró teendő mögött egy kis fájdalom bújt meg. Azt éreztem, jó lenne valamit elengedni — akár csak egy zsáknyi ruhát.
Nem sokkal később egy Nura nevű nő írt. Azt mondta, szűkösen élnek, és a kislánya fázik. A posta árát sem tudja kifizetni, majd később rendezné, ha tudja. Fáradt voltam, és elsőre majdnem továbbgörgettem. Aztán valami mégis megállított: az az egyszerű mondat, hogy a gyereke fázik. Összekészítettem a csomagot, feladtam, és nem vártam semmit cserébe. Úgy éreztem, ennyi fér bele.
Nem sejtettem, hogy vissza fog térni hozzám.
Majdnem egy év telt el, amikor csomag érkezett a nevemre. Benne ugyanazok a kis ruhák, frissen kimosva, gondosan hajtogatva, és egy hosszú, kézzel írt levél. Nura megköszönte, hogy akkor segítettem, amikor a legnehezebb volt. Azt írta, a csomag éppen egy olyan héten érkezett, amikor már a fűtést is alig tudták fizetni, és a ruhák „átsegítették a kislányát a hideg éjszakákon”.
A ruha alatt ott lapult valami, amit észre sem vettem, hogy hiányzik: egy sárga, horgolt kiskacsa — a gyerekkoromból. A doboz alján volt, mintha egy darab múltam küldte volna vissza valaki, aki soha nem ismerte az anyámat, mégis megértette, mennyire fontos lehet.
Amikor elolvastam a levelét, elérzékenyültem. A sorok között ott volt a menekülés története, a félelmek, és a makacs remény, amellyel próbált új életet teremteni a lányának. Leírta, hogy a csomag „több volt, mint ruhák — biztonság volt egy dobozban”.
Volt a levél végén egy telefonszám. Felhívtam.
Hosszan beszélgettünk. Őszintén, minden díszítés nélkül. Elmesélte, hogyan kezdtek új életet, hogyan tanulta meg, hogy a jó emberek néha ott bukkanak fel, ahol nem is számít rájuk. Én pedig meséltem neki arról az évről, amit gyászban töltöttem, és valahogy mindketten megkönnyebbültünk. Két anya, két történet, és egy apró csomag, ami összekötött bennünket.
A következő hónapokban egyre többet beszéltünk. A lányaink találkoztak, gyorsan összebarátkoztak, mi pedig szinte észrevétlenül lettünk egymás támaszai. Hol ő hozott át ételt, amikor beteg voltam, hol én segítettem neki munkát találni. Egy kis kedvességből lassan valódi, mély barátság nőtt.
Most a sárga kiskacsa a lányom éjjeliszekrényén ül. Nem dísznek, hanem emlékeztetőnek: hogy minden apró jóság továbbmegy, tovább él, és valahol újra életet ad.
A kedvesség sosem tűnik el.
Csak utazik emberről emberre — és végül mindig visszatalál valakihez, aki épp akkor érti meg igazán, mit adott.
via
