Az önkiszolgáló kassza és az önértékelésem romjai
Szombat délután, dugig a hipermarket. Én csak pár dolgot vettem: tampon, hajfesték, csoki – tehát a „klasszikus ne beszélj hozzám” csomag. Gondoltam, gyorsabb leszek az önkiszolgáló kasszánál, és senki nem fog feleslegesen kommunikálni velem. Tévedtem.
A rendszer természetesen nem ismerte fel a csokit a súly alapján, és azonnal jött a hang:
„Kérjük, hívja a pénztárost!”
Én meg ott álltam, mint egy lebukott tizenéves, miközben jött egy 18 évesnek kinéző srác, és hangosan:
– Megint a csoki? Ezek mindig problémásak.
Mögöttem már két család és egy nyugdíjas házaspár bámult, mintha illegális kakaóbabot próbálnék csempészni.
Hazafelé megfogadtam: soha többé nem próbálok gyorsítani a technikával.
