A meny első közös vasárnapi ebédjére készül az anyósnál.
A férj már reggel óta úgy járkál a lakásban, mint egy túsztárgyaló.
– Drágám… csak egy szabály van – mondja komolyan. – Anyámnál nem vitatkozunk.
– Jó, jó – legyint a feleség. – Nyugi, én kulturált vagyok.
Megérkeznek. Anyós már az ajtóban áll, mosolyog… azzal a mosollyal, ami úgy néz ki, mint a “szia”, de úgy csíp, mint a paprika.
– Jaj, de örülök, hogy jöttetek! – csicsereg. – Gyere csak, kislányom, vettem neked kötényt is… tudod, hogy ne összekoszold magad főzés közben.
A meny udvarias:
– Köszönöm szépen, nagyon kedves.
A férj megkönnyebbül: “Oké, ez sima lesz.”
A konyhában anyós már osztja a feladatot:
– Te kevered a levest, én meg megmutatom, hogyan kell rendesen rántást csinálni.
– Persze – mondja a meny. – Én is szoktam főzni.
– Igen? – kerekedik el anyós szeme. – Na hát akkor biztos az is olyan… modern.
A leves kész, jön a rántott hús. Anyós beáll a serpenyő mellé, mint egy katonai parancsnok.
– Na, figyelj. A húsnak szobahőmérsékletűnek kell lennie, a panírnak nem szabad leválnia, és az olajnak énekelnie kell.
– Értem – bólint a meny. – Nálunk is szokott énekelni.
– Mit?
– A füstjelző.
A férj köhint.
Anyós nem nevet. Azt mondja:
– Hát persze… vicces. Mint amikor valaki azt hiszi, hogy a házimunka megvárja.
Leülnek enni. Anyós kanalaz egyet a levesből, aztán nagy csendben leteszi a kanalat.
– Hm.
A férj összerezzen:
– Mi az, anya?
– Semmi, fiam. Csak… hát… más a fűszerezés, mint amit megszoktam.
– Más? – kérdi a meny mosolyogva. – Jó értelemben?
– Mondjuk úgy… merész.
A második fogásnál anyós a húsra néz.
– Szép… szép. Kicsit vastag a panír.
– Igen, szeretjük, ha ropog – mondja a meny.
– Ropogni ropog – bólogat anyós. – Kicsit olyan, mint a cipőtalp. Csak kevésbé kényelmes.
A férj már izzad. A meny még mindig kedves.
Jön a desszert: a meny hozott sütit. Anyós ránéz:
– Jaj, aranyos, hogy hoztál… valamit.
– Kóstold meg, kérlek – mondja a meny. – Házi.
Anyós belekóstol, rág, rág, rág… és megszólal:
– Érdekes.
– Ugye? – csillan a meny szeme.
– Igen. Olyan… mint egy finom süti… csak éppen nincs benne semmi, ami finommá teszi.
A férj itt már tényleg könyörög a szemével: “Ne, ne, ne…”
A meny leteszi a villát, és nagyon nyugodtan megkérdezi:
– Anyuka, mondhatok valamit?
– Persze, kislányom. Mondjad.
– Tudja… én nagyon tisztelem magát. Komolyan.
– Ó, de kedves – mosolyog anyós.
– És látom, hogy magának fontos, hogy minden “úgy legyen, ahogy régen”.
– Természetesen. A hagyomány az hagyomány.
– Pontosan – bólint a meny. – Épp ezért… hoztam magának egy ajándékot.
A férj néz: “Milyen ajándék?”
Anyós felcsillan: “Na, végre valami értelmes!”
A meny elővesz egy díszdobozt, átnyújtja. Anyós kibontja… benne egy gyönyörű, arany betűs tábla:
„A főnök mindig a konyhában van.”
Anyós elérzékenyül:
– Jaj, hát ez… ez csodás! Kirakom a konyhába!
A meny mosolyog:
– Igen… oda szánom.
Anyós büszkén feláll, viszi a táblát a konyhába, akasztót keres… majd visszaszól:
– Kislányom, hova tegyem?
A meny kortyol egyet a vízből, aztán olyan cukin, hogy az már gyanús, ennyit mond:
– Bárhová, anyuka… csak akkor holnaptól maga főz nálunk is.
Csend.
A férj megáll, mint akinek lefagyott az élete.
Anyós visszanéz… majd lassan leteszi a táblát.
– …Értem.
– Ugye? – mosolyog a meny. – Hagyomány az hagyomány.
