– Anyu, csak egy év – nevetett Dani. – Kimegyek Londonba, dolgozom egy kicsit, félreteszek, aztán visszajövök. Talán nyitunk egy kis éttermet, tudod, amiről mindig is álmodtam.Krisztina igyekezett mosolyogni. Még akkor is, amikor már pakolták be a bőröndöt a taxiba.– Jó, rendben. Csak írj, jó? És hívj. És…– Tudom, tudom. Vigyázz magadra. Én is szeretlek. És… anya, ne nyúlj a szobámhoz, jó?– Nem fogok – bólintott az anya. – Várni foglak.És várt.Az első hónapban Dani minden este telefonált. Mesélt: az új munkáról, az új lakásról, új ismerősökről.Aztán egyre ritkábban hívott.Aztán már csak üzenetek jöttek.Aztán… semmi.Krisztina először aggódott. Aztán dühös lett. Majd csak csendesen hallgatott.De a szobához nem nyúlt. A papucs ott maradt az ágy mellett. A párnán még érezni lehetett az illatát.– Biztos csak el van havazva – ismételgette másoknak.– Majd csak jelentkezik – suttogta magának esténként.Teltek a hónapok, aztán az évek.A barátok már nem kérdeztek semmit. A család sem firtatta. Mindenki hallgatott.Csak Krisztina maradt. Egyedül. Az emlékekkel. És a csönddel.Tíz év telt el.Egy napon levél érkezett. Idegen nő írta. Angliából. Furcsa kézírással.A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el…
Kórházba vittük. Az állapota nagyon súlyos volt, de stabilizálták. Amikor magához tért, egyetlen dolgot mondott: „Kérem, hívják anyut.” Amikor megkérdeztem, van-e más hozzátartozója, csak annyit felelt: „Nincs másom. Csak ő.”
Ezért írom ezt a levelet. A férfi neve Dani – legalábbis ezt mondta. Talán az Ön fia. A londoni Szent Benedek Kórházban fekszik. Az osztály neve: 3B, belgyógyászat. Bocsásson meg, ha tévedtem, de úgy éreztem, meg kell próbálnom.”
Üdvözlettel:Julia Smith
Krisztina először csak nézte a betűket. A szavak nem akartak értelmet nyerni. A szemét újra és újra a „Dani” névre vitte vissza.
– A fiam… – suttogta. – A fiam… él.
Még aznap este átnézte a megtakarításait. Az özvegyi nyugdíj, amit évek óta félretett „váratlan esetre”. A pénz egy részéből jegyet vett. Londonba. Oda, ahová a fia ment… és ahonnan sosem jött vissza.
Egy nap múlva a repülőtéren volt.
Az út hosszú volt. Testben és lélekben is. A gépen végig egy fényképet szorongatott: Dani tizennégy évesen, még iskolai ünnepségen, az a féloldalas mosoly, amit senki más nem tudott úgy csinálni. Őrülten fájt nézni – de nem volt ereje eltenni.
A londoni kórház rideg volt, fehér és csendes. A recepciós hölgy nem tudta kiejteni a nevét.
– Szenn… Szendréj?
– Igen, igen – bólogatott Krisztina. – Az én fiam itt van. A nevét mondták. Dani.
A nő elmosolyodott, és bólintott. Felvezette egy folyosón.
– Most már stabil. De gyenge – mondta halkan. – Nagyon sokat volt az utcán.
A 3B-s szoba ajtaja előtt megálltak.
– Készen áll? – kérdezte a nővér.
Krisztina bólintott. A szíve vadul vert. Olyan erősen, hogy azt hitte, más is hallja.
Belépett.
Az ágyban egy vékony férfi feküdt. A haja megritkult, az arca beesett. A karjai vékonyak, a bőre sápadt. De amikor felnézett… ott volt a szeme. Ugyanaz a szem. Ugyanaz a Dani.
– Anyu…? – suttogta a férfi. A hangja alig volt több leheletnél.
Krisztina nem szólt. Csak odalépett. És megfogta a kezét.
– Itt vagyok – mondta. – Itt vagyok, édesem.
Dani szeme megtelt könnyel.
– Elrontottam… – suttogta. – Annyira elrontottam, anyu…
Krisztina megrázta a fejét.
– Nem érdekel. Most már hazajöttél. Ennyi számít.
A fiú elmosolyodott. Gyengén, de őszintén. A szeme lassan lecsukódott.
Krisztina két éjszakát töltött a kórház közelében egy kis panzióban. Reggelente visszament Danit meglátogatni. Az állapota nem javult. A doktorok nem mondtak sokat – de ami kimaradt a szavaikból, az ott volt a tekintetükben.
Dani gyenge volt. Nem panaszkodott, nem sírt. Csak néha suttogott valamit álmában, régi neveket, félmondatokat.
Krisztina egyszer se hagyta magára sokáig. Az ágy mellett ült, fogta a kezét, simogatta a homlokát, és néha halk dalokat dúdolt, amiket még kisgyerekként szeretett.
A harmadik reggel, amikor a nővér belépett a szobába, Krisztina még ott ült, mozdulatlanul. A fiú keze még mindig az övében.
De Dani már nem lélegzett.
Csendesen ment el. Hajnalban.
Krisztina nem sírt rögtön. Csak nézte a fia arcát, amely végre nyugodt volt. Mintha egy hosszú, fájdalmas utazás végén megérkezett volna – haza.
Hazatért. Végül.
A temetés egyszerű volt.
Krisztina kérte, hogy a fia földi maradványait hamvasszák el. Nem volt más, aki jelen lett volna. Sem rokon, sem barát. Csak ő. Ő, aki tíz évig várt, és aki most utolsóként búcsúzott.
A hamvakat egy kis dobozban vitte haza.
A lakás csendje más volt, mint azelőtt. Nem a hiány csendje, hanem a véglegesé. Az elengedésé.
Megállt a fiú szobája előtt. Mély levegőt vett, és kinyitotta.
A papucs még mindig ott volt. A bögre is. De a párnán már nem volt illat.
Krisztina leült az ágy szélére, a hamvakat az ölébe vette, és elővett egy poros albumot. Gyerekkori képek, rajzok, oklevelek. Az egyik sarkon ez állt: „Anya, szeretlek. Dani (6 éves)”
A könnyek hangtalanul csorogtak az arcán.
Nem akarta, hogy sajnálják. Nem akarta, hogy hősnőnek tartsák. Ő csak egy anya volt, aki megtartotta az ígéretét: várt.
Pár héttel később…
Egy régi hídnál állt. A híd, ahol gyerekként annyit sétáltak. Ahol Dani kisautókat dobált a vízbe, és egyszer belezuhant, mert túl messzire hajolt.
Most ott állt egy új pad.
Egyszerű, fából készült, de a háttámlájába bele volt vésve egy üzenet:
„A fiamnak, aki elveszett – de mindig hazatalált a szívemben.”
Azóta is ott van a pad. Néha megáll valaki, elolvassa, és elmosolyodik. Vagy elgondolkodik.
És ha csendes reggel van, néha látni lehet egy idős asszonyt, ahogy ül a padon. Ölében egy fotóalbum. Kezében egy bögre kávé – kettő helyett. A CIKK FORRÁSA: www.minden-egyben.com
