Nem régiben elvittem a nagymamámat — 89 éves, de még mindig olyan makacs, mint egy régi vasaló — a gyógyszertárba és a bankba, aztán leültünk inni egy meleg teát a bevásárlóközpontban. Ő a régi világból jött: kendő, szürke kardigán, lassú, elegáns lépések. A környezet viszont tele volt villódzó fényekkel, zenével, meg a „ma generációjával”, akik néha úgy öltöznek, mintha egy videojátékból léptek volna ki.
Miközben kavargattam a teámat, észrevettem, hogy mama valakit figyel. Egy fiút. Vagy lányt.
Őszintén? Nem tudtam eldönteni, és ez egyáltalán nem volt baj. A hajuk olyan volt, mint egy neon felhő: kék, rózsaszín, ibolya, és mintha elektromosság szikrázott volna körülötte.
A srác (nevezzük srácnak) párszor visszanézett, és láttam rajta: egyre idegesebb. A végén odalépett az asztalunkhoz.
– Elnézést… valami gond van? – kérdezte, nagyon óvatosan, nagyon védekezően, ahogy csak az tud kérdezni, akit sokszor bántottak már a külseje miatt.
Mama felnézett rá, és úgy mosolygott, ahogy csak az tud, aki már túlélte a világ összes viharából háromszor is a legdurvábbat.
– Drága gyerekem, nincs semmi baj – mondta halkan. – Csak azon gondolkodtam, milyen sokféleképpen szeretne különleges lenni az ember. Mi régen hosszú szoknyát vágtunk rövidebbre, hogy „rebellisek” legyünk. Ti meg színeket viseltek ott, ahol mindenki rátok néz. Egészen bátor dolog.
A srác pislogott. Úgy, mint aki nem erre a mondatra számított.
Mama folytatta, mert hát… mama mindig folytatja:
– Tudod, sokszor azt hisszük, a fiatalok el vannak veszve. Pedig csak ugyanazt csináljátok, amit mi is: keresitek, hogyan lehettek önmagatok. Ez csodaszép dolog. Csak kíváncsi voltam, ennyi az egész.
A neonhajú gyerek arca felengedett. Mintha egyszerre tűnt volna el a feszültség a válláról.
Lassan leült mellénk, és három perccel később már arról mesélt mamának, hogy mennyire szereti a grafikát, meg hogy az iskolában sokat csúfolják a haja miatt, de nem akarja levágni, mert az túl nagy feladás lenne.
Mama bólogatott, mintha egy több évtizedes titkot hallana.
– Aki más, az mindig nehezebben indul – mondta. – De ami különleges benned, az visz előre az életben. Nem az, amit mások várnak tőled.
A srác szeme megtelt könnyel – de a jó fajtával, a felszabadítóval.
A végén kezet fogtak.
És amikor elment, mama odasúgta nekem:
– Látod, kisunokám? Nem az számít, miben különbözünk. Hanem hogy van-e bennünk annyi csend, hogy meghalljuk egymást.
Ahogy ránéztem, rájöttem: igazából a generációk nem ellenségek. Csak két külön világ, amelyek néha véletlenül összeérnek egy pláza fehér műanyag asztala felett.
És néha elég egyetlen mosoly, hogy híd legyen köztük.
