Reggel még azt hittem, csak egy újabb fáradt nap. Semmi extra, semmi dráma, csak a szokásos rohanás, kávé, és az ébresztő, ami már a harmadik „szundi” után is idegesített.
Aztán meghallottam azt az apró csilingelő hangot a telefonomon.
Üzenet érkezett tőle.
„Nyisd ki a komód felső fiókját.” – írta.
Hirdetés
A szívem egy pillanatra megállt. Nem születésnapom volt, nem évforduló, semmi különleges. Mégis… volt valami játékosság a sorokban, amit régen szerettem benne.
Elmosolyodtam. Azt hittem, valami kedves meglepetés lesz.
Kinyitottam a fiókot. Egy kis, gyönyörű csomag feküdt benne. Masnival, ahogy régen csinálta, amikor még minden mozdulatával azt akarta üzenni: „Fontos vagy.”
A dobozban egy apró ezüst medál volt, mögötte pedig egy levél. Finom papír, elegáns írás, olyan, amit régen gyakorolt, hogy szép legyen.
Ez állt rajta:
„Tudom, nehéz volt neked mostanában. Hálás vagyok minden türelmedért. Szeretném, ha tudnád, hogy látlak, értékellek, és még mindig te vagy a legszebb része a napomnak.”
Megérintett.
Fájt, de jólesett.
Úgy éreztem, talán még van remény. Talán még visszaépíthetünk valamit abból, ami elrepedt köztünk.
Aztán a papír mögött észrevettem egy második levelet.
Ugyanazzal az elegáns kézírással.
Csak ez nem nekem szólt.
„Ma este tízkor ugyanott. A medált vidd haza, hadd higgye, neki szántam. Ő úgyis mindent elhisz. Ne aggódj, rég nem figyel rám. ❤️ – N.”
Mintha fejbe vágtak volna.
A lábam megroggyant. A medál kiesett a kezemből és megcsörrent a padlón.
A szívem mellé.
A lakás csendes volt, mégis olyan volt, mintha egy hatalmas harang kondult volna meg belül. A felismerés súlya. A csalódás éles, jeges valósága.
Az ember azt hinné, hogy a nagy árulások hangosak.
De nem.
Néha egy halk papírzizegésből indulnak.
Ott álltam, a fiók előtt, és hirtelen minden kérdés értelmet nyert: a késő esti üzenetek, a meg nem válaszolt hívások, a „bocs, csak sok a munka” magyarázatok.
Nem a medál tört össze.
Én.
Aznap reggel nem csináltam reggelit.
Nem próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy „talán tévedek”.
Nem kapaszkodtam tovább egy olyan szerelembe, ami csak nekem volt valódi.
Csak leültem, mélyet lélegeztem, és kimondtam magamban:
Elég.
Az apró hang, ami hetek óta suttogott bennem, végre üvöltött:
„Nem ezt érdemled.”
Hirdetés
Néha a legcsendesebb reggelek rántják le a leplet arról, amit hónapok óta próbálsz nem észrevenni.
