Mindig volt egy fiú az osztályban, Árontak hívták. Csendes volt, visszahúzódó, szemüveges, és nem beszélt sokat. A tanárok többsége kedvelte, de volt valaki, aki különösen pikkelt rá: a magyar-tanárunk, Rozália néni.
Áron édesapja buszsofőr volt, az édesanyja pedig részmunkaidőben dolgozott a helyi pékségben. Nem éltek rosszul, csak épp nem voltak „fontos emberek”, és ez Rozália néninek valamiért nagyon zavarta a szép kis lelki világát.
Minden alkalommal, amikor Áron rosszul felelt, eltévesztett egy vesszőt vagy dadogva olvasott, a tanárnő így szólt hozzá:
– Fiam, belőled sosem lesz értelmiségi. Legfeljebb jegyszedő a buszon, mint az apád.
Az osztály megrökönyödve hallgatta, de Áron nem szólt vissza. Inkább még jobban meghúzta magát, és minden szabad perce olvasással telt. Reggelente egy órával hamarabb jött iskolába, hogy békésen átnézhesse a leckéit. A padjában mindig volt egy könyv: hol verseskötet, hol regény, hol tanulmány.
Nyolcadikban egyszer az osztályfőnök felvetette a továbbtanulás kérdését. Rozália néni csak legyintett:
– Áronnak? Teljesen felesleges gimnáziumba mennie. Nem való neki az okoskodás. Menjen szakmunkásnak.
Áron csak a padot nézte, de később odasúgta nekem:
– Én mégis megpróbálom. Nem ő fogja eldönteni, mire vagyok képes.
Igaza lett.
Áron felvételt nyert egy jó nevű gimnáziumba, majd egyetemre ment. Néha összefutottunk a városban, mindig könyv volt nála. Mosolygott, bár sokszor láttam rajta: a régi sebeket nem olyan könnyű gyógyítani.
Aztán elérkezett a 20 éves osztálytalálkozó. Meghívtuk az összes tanárt is, köztük természetesen Rozália nénit.
Ő semmit nem változott: ugyanaz a fennhéjázó hang, ugyanaz a lenéző tekintet.
Amikor Áronhoz ért, felhúzta a szemöldökét:
– Na Áronkám, gondolom te is valami kis egyszerű munkát végzel… fordítgatsz vagy mi?
Áron nyugodtan felelte:
– Valóban fordítok. Világszerte kiadott könyveket. Meg doktori disszertációkat. Ja… és két saját könyvem is megjelent már.
A tanárnő szeme elkerekedett.
De Áron még nem fejezte be:
– Most a város kulturális intézményének igazgatója vagyok. Több mint száz ember munkáját koordinálom.
Rozália néni szó szerint elfehéredett.
A csattanó azonban csak ezután jött: amikor a rendezvény végén Áron szólt a mellettünk álló hölgynek:
– Drágám, kérlek kísérd haza Rozália nénit, nehogy eltévedjen. Ő az a tanár, aki szerint sosem lesz belőlem semmi.
A nő mosolyogva nyújtott kezet a tanárnőnek.
Ő volt Áron felesége. A város alpolgármestere.
Rozália néni arca olyan gyorsan váltott vörösből fehérbe, hogy erre még a biológia órán sem láttunk példát.
Jogi nyilatkozat:
A történet fikciós, illusztratív tartalom, nem valós személyeket vagy eseményeket mutat be. A poszt nem tartalmaz tényállítást, és nem minősül szakmai tanácsadásnak. Az értelmezés egyéni.
