Tamás gyerekkora a spórolt vasárnapi ebédekről és anyja mindig korán munkába induló hátáról szólt. Erzsébetnek kétszer annyi ereje volt, mint amennyi ideje; varrt, takarította a szomszédok kötényeit, főzött a családra, és mindig ügyelt rá, hogy egyik fakanál sem maradjon üres. Amikor Tamás iskolába ment, az anyja illata — valami maradék kávé és frissen mosott gyapjú — ott maradt a lakás minden zugában. Ő volt az, aki mindig kihajtotta az apró vidámságot a szegény hétköznapokból: egy fél kocka csokoládé elrejtve a zsebében, egy papírsárkány a vasárnapi szélben, egy gyors esti mese, mielőtt a lámpát lekapcsolták.
Ahogy jöttek az évek, Tamás egyre messzebb sodródott. Egyetem, város, munka — mindegyik lépés egy újabb ajtót nyitott, de közben bezárt valamit otthon. Erzsébet nem panaszkodott; inkább megtanulta elrejteni a hiányt a mosolya mögé. A telefonhívások rövidek lettek, a látogatások ritkultak. Tamás azt hitte, hogy amit adott — pénz, hírnév, jó állás — elég lesz erre a csendre is. Erzsébet tudta, hogy nem. Tudta, hogy a csöndnek vannak szilárd következményei.
Egy esős októberi reggelen Tamás kapta az üzenetet: „Anyád rosszul van. Gyertek.” A ház, amelyet már rég nem hívott otthonnak, egyszercsak újra életet vett. A bejárati ajtó nyikorgása, az a megszokott, kicsit poros levegő, a konyhaasztal, ahol mindig ott volt az ősi porcelánbögre — mind azonnal úgy hatott rá, mintha egy hévvel visszarántották volna a múltba. Erzsébet a sarokszobában fekszik, szemhéja fáradt, keze vékony. A doktor azt mondta: „nem túl sok idő”. Tamásnak zavarodott gondolatai voltak: „Miért nem hívtalak gyakrabban? Miért hagytam, hogy csak így történjen?” A bűntudat olyan, mint a hideg eső: lassan átjár.
Az első napokban nem történt semmi szentimentális. Erzsébet néha megszólalt, de többször csak aludt. Tamás ülve tartotta a kezét, néha csak nézte az ujjakat, amelyek egykor a legszebb reggeliket készítették. A kórházi zaj, a monitor sípolása, a pillanat, amikor a nap besüt a vékony függönyön — mind olyan apró részletek, amelyek most hatalmas súllyal esnek a szívre.
Egy éjszaka, miközben az épületben halk volt a járda és még a kórházi fények is aludni próbáltak, Erzsébet megmozdult. Kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt: „Gyere közelebb.” Tamás odahajolt. A beszéde akadozott, mégis pontos: „Ne várd, amíg… ne várd, hogy mindent megértesz későn. Ha haragszol, mondd el. Ha szeretsz, mondd el.” Tamás hangja elcsuklott. „Anya… miért nem mondtad ezt nekem korábban?” — kérdezte. Erzsébet halkan nevetett, apró, fáradt csipkelődéssel: „Mert azt hittem, úgyis tudod.” És még egyszer: „Mondd meg, hogy élni akarsz. Ne vesztegesd el az életed arra, hogy… vársz.” A szavak elpattantak, és Tamás érezte, hogy minden, amit az idők során halmozott: pansz, bűn, büszkeség — mind egy vékony húrként rezdül.
A napok rövidek voltak és végtelenek egyszerre. Volt, hogy Erzsébet közelebb húzódott, megfogta a fia kezét, és apró történeteket suttogott — olyasmiket, amiket nem mondott el sem a piacon, sem a varrónőnek, csak neki. Mesélt arról, amikor először találkozott az apjukkal, hogyan remegett a kezében a levegő a gyerekhordozó előtt, és hogy volt egy tavasz, amikor majdnem elköltöztek; mégis maradtak, mert „ez így volt a jó”. Tamás hallgatta, és minden egyes elmondott szó többé-kevésbé különleges volt: az anyai élet apró, titkos formái, amelyek hiányoztak az ő felnőtt emlékeiből.
Az egyik reggel Tamás talált egy kis dobozt az éjjeli szekrényben. A fedelet leemelte, és benne egy halványan illatozó zsebkendő, egy régi fénykép és egy boríték várták. A borítékban egy rövid levél volt: „Ha ez a doboz a kezedben van, akkor talán már tudod, mit hagyok rád. Nem sok pénz, de minden, amit spóroltam.” De volt benne még valami: egy lap, amelyre egy gyógypedagógia előfizetésének utalványa volt ragasztva, és alatta a sora: „Tanulj valamit, amit mindig is szeretnél. Ne várd meg, hogy én mondjam.” Tamás keze megfeszült. Annyira szerette volna visszacsinálni az elmulasztott évek ordenáré csöndjét.
A nap, amikor a gépek halkan elhalkultak és a légzés megállt, némaság borult a szobára. Tamás ott ült, a keze ökölbe szorult Erzsébet párnája mellett, és érezte, hogy egyszerre szakad el valami és áll össze. A hiány hatalmas volt, de egy csendes erő is megérkezett: az a fajta, ami a gyász után lassan, óvatosan vezeti vissza az embert a lét folytatásához.
Az utolsó napok után Tamás hazavitte a kicsi dobozt. A zsebkendő illata otthonra emlékeztette; a kép — anyja fiatalon, a kezében egy kosárral — a tavaszról beszélt. A boríték másik oldalán csupa kézzel írt szó szerepelt: „Ne próbáld betömni a hiányt tárgyakkal. Beszélgess. Tanítsd a hangodat, hogy ne tűnjön el. Ha kell, mondj bocsánatot helyettem is.” Tamás először sírt — mélyen, rekedten, úgy, mintha mindazt, amit eddig megtartott, végre kiengedhette volna. Azután felállt, és hívta a testvérét, a rég elfeledett barátokat. Meghívta őket egy közös vacsorára, és főzött: Erzsébet egyik régi receptjét. A konyhában a gőz felkúszott, és a porcelánbögre éppen úgy csúszott a kézbe, mint egykor.
Azóta, amikor Tamás egyedül ül a vonaton, néha előveszi a zsebkendőt, vagy megfogja a fényképet, és megtanulja megszólítani a mementót: ne engedd el a szeretteid hangját. Mert a szeretet néha nem dacoló gesztus, hanem apró, csendes lelki munka — varrások a hétköznapokon, amit sokszor csak akkor látunk, amikor már késő.
Ha van valaki az életedben, akivel régóta nem beszéltél, hívjad most. Mondd el, hogy szereted. Ne várd meg a sípoló gépek csendjét, hogy a szavak végre napvilágra kerüljenek…………
