A veje gyanútlanul ül a kertben,
Azt hitte, ma nyugi lesz, csendben.
De feltűnik a sarkon egy ismerős kalap,
S érzi, hogy az idegein táncol majd a nap.
Megérkezett a mama, a családi vészmadár,
Aki szerint a veje egy lusta, vén szamár.
Még le sem tette a táskát a kőre,
Már kritika zúdul a kerti tetőre.
„Fiam, a fű túl zöld, vagy tán túl sárga?
Miért áll a gereblye ennyire árván, sárba’?”
Bement a konyhába, mint egy hadvezér,
Ahol a pörkölt illata az orráig felér.
„Kevés a hagyma, s a sóból is sok ment bele,
Ezt nem eszi meg a lányom, az ég szerelmére!”
Aztán a tévé előtt folytatja a sort:
„Azt hittem, töröltök néha egy kis port!”
A vő csak bólogat, s az órát lesi halkan,
Bárcsak egy lakatlan szigeten volna, egy falban.
„És mondd csak, kedvesem, a kocsi miért áll kint?
Beázik az ablak, látom én azt megint!”
A férfi ekkor már a tizedik kávét issza,
De a mama a szót sosem nyeli vissza.
„Bezzeg az én időmben, a férfi más volt még,
Nem csak ült a fotelban, mint egy darab jég!”
A veje hirtelen feláll, s az ajtóhoz lép:
„Mama, nézze csak, kint milyen szép a kép!”
Az anyós kimegy, nézi a szép tágas eget,
Kérdi: „Mit kell néznem? Ne etess engemet!”
A vő ekkor halkan, de boldogan felel:
„Nézze, ott a busz, pont most indul el!”
Az anyós felhorkan: „Maradnék még egy hetet!”
De a vő már a táskával a kapuhoz sietett.
„Sajnos az útlezárás pont most kezdődik,
Ha most nem megy el, itt ragad mindörökig!”
A mama felszáll, a motor már morajlik,
A veje integet, míg a busz el nem zajlik.
Végre csend van a házban, s a kertben is béke,
Ilyen egy boldog anyós-látogatás vége.
