Tizenkilenc voltam, de belül sokkal öregebb. Úgy éreztem, mintha minden év, minden csalódás, minden kimondatlan félelem egyszerre nehezedne rám. Anyám hónapok óta kórházban volt, apám pedig — hát, mondjuk úgy, hogy jóval könnyebb volt elfordulni, mint szembenézni mindazzal, ami otthon történt.
Az iskolát is csak félig-lélekből jártam. A pad szélére könyököltem, hallgattam a többiek nevetését, és úgy éreztem, mintha egy üvegfal mögül nézném az életet. Valójában már nem hittem semmiben. Főleg magamban nem.
Egyik délután, amikor megint túl nehéz volt az egész, összepakoltam a táskámat, és kisétáltam az óráról. A folyosón éreztem, hogy a torkom összeszorul, a lépteim gyorsulnak — menekültem, bár fogalmam sem volt, hová.
Ekkor hallottam meg a hangját.
– „Hé, várj már egy pillanatra.”
A magyartanárom volt. Az az ember, aki mindig túl sokat kérdezett, túl figyelmesen nézett, és túl sokszor látta rajtam, ha valami nincs rendben.
Megálltam, de nem néztem rá.
– „Nem érzem jól magam.” – mormogtam.
Ő csak bólintott.
– „Tudom. Ezért szeretnék beszélni veled.”
Valahogy leültünk az egyik üres osztályteremben. A neonlámpa halk zúgása töltötte be a csendet. A tanárnő rám nézett, nem tolakodón, inkább olyan anyás, óvatos figyelemmel, amitől elpattant bennem valami.
– „Nagyon fáradtnak tűnsz” – mondta halkan.
– „Mindig fáradt vagyok” – feleltem. A hangom remegett.
– „És tudod… nem kell ezt egyedül cipelned.”
Ez volt az a mondat. Az a töréspont. Mintha valaki a vállamhoz ért volna ott bent, ahol addig senki sem.
Meséltem neki mindenről. A kórházi szagokról, éjszakákról, amikor nem mertem elaludni. A bűntudatról, hogy nem vagyok elég. Hogy nem segítek eléggé. Hogy széthullok.
Ő végig csendben ült, és figyelt. Nem javított ki, nem okoskodott, nem próbált életvezetési tanácsokat adni. Csak volt — jelen volt, teljesen és őszintén.
A végén azt mondta:
– „Te sokkal erősebb vagy, mint amit most érzel. Én látom benned, akkor is, amikor te nem látod magadban. És addig foglak húzni, amíg vissza nem találod azt, aki valójában vagy.”
Aznap kaptam tőle egy papírt. Egyetlen sort írt rá:
„Gyere vissza holnap is. Nem kell egyedül végigcsinálnod.”
Évekig őriztem.
Aztán az élet megint ment tovább, ahogy már csak szokott. A tanárnőm évekkel később nyugdíjba ment, én pedig lassan helyreraktam mindazt, ami akkoriban rommá tört. Megtanultam élni, szeretni, lélegezni… lassan, de biztosan.
Hét évvel később, egy könyvbemutatón — amit én tartottam, mert végül író lettem — megláttam őt a tömegben. Ugyanaz a finom, meleg mosoly. Ugyanaz a csillanás a szemében.
– „Tudtam, hogy egyszer idáig jutsz” – mondta.
És abban a pillanatban értettem meg valami fontosat.
Az ő kedvessége nem egyszeri gesztus volt. Hanem egy mag, amit elültetett bennem, amikor minden erőm elfogyott. És abból a magból nőtt ki az egész életem újra.
Mert néha egy ember hite bennünk elég ahhoz, hogy elhiggyük: mégiscsak van jövőnk.
Még ha épp akkor nem is látjuk.
