Az egész úgy kezdődött, hogy túl kedvesek lettek.
Tudod, az a fajta kedvesség, ami nem melegít, hanem bizsereg a tarkódon, mert érzed: itt nem arról van szó, hogy “jófejek”, hanem arról, hogy valamit tudnak.
A fölöttünk lakó Kata meg Laci az utóbbi hetekben szinte menetrend szerint átugrottak.
– Csak egy percre!
– Csak ezt hoztuk át!
– Csak megkérdeznénk, nincs-e… semmi.
A “semmi” szó náluk furcsán hangzott. Mintha túl nagy kabátot húztak volna rá.
Én meg közben észrevettem a “kicsiket”.
A hűtő ajtaja néha résnyire nyitva volt, pedig becsuktam.
A liszt a zacskóban mintha mástól lett volna megtörve.
A fürdőszobai kis szőnyeg egyik sarka mindig elfordult.
És egyszer… egyszer a kanapé mögül egy apró, friss porcsíkot láttam a parkettán, mintha valaki valamit arrébb húzott volna.
Megemlítettem a férjemnek.
– Biztos te rúgtad be. – legyintett. – Vagy a huzat.
– A huzat? A lisztet is eszi?
Nevetett. Én nem.
Mert amikor az ember otthonában a valóság elkezd “kicsit csúszni”, az olyan, mintha a szíved alatt valaki halkan kopogna: hé… figyelj már.
A szomszédok pedig… figyeltek.
Nem rám. A lakásra.
A nappalira.
Pontosan arra a falra, ahol a könyvespolc állt.
És ettől az egész olyan lett, mintha én lennék a vendég, ők meg a ház gazdái, akik ellenőrzik, hogy rendben van-e a saját birtokuk.
Egyik este Laci odabökött a polc felé:
– Nálatok amúgy… nincs itt valami… hang?
– Milyen hang?
– Á, semmi. Csak… néha. Mindegy.
És elmentek.
Na persze, “mindegy”. Aha.
Aznap éjjel felébredtem.
Nem zajra. Nem koppanásra.
Hanem arra az érzésre, hogy valaki ébren van a lakásban.
A sötétben hallottam valamit. Aprót. Szinte szégyenlőset.
Kaparást.
Mint amikor egy köröm véletlenül nekikoccan a falnak.
A férjem mellettem aludt, simán, békésen, mint aki nem tudja, milyen horrorfilmben statiszta.
Felkeltem. Kimentem a konyhába. Semmi.
Vissza. Semmi.
Aztán ahogy a nappali ajtaja előtt álltam, a hideg végigfutott a karomon.
Mert a könyvespolc… mintha nem ugyanott lett volna. Csak fél centivel. De észre lehet venni, ha az ember idegei már ki vannak hegyezve.
Nem szóltam.
Másnap dolgozni mentem, de a gondolataim otthon maradtak, mint egy rossz őrkutya.
És akkor jött a tegnap.
Korábban értem haza. Már a lépcsőházban éreztem: valami nem stimmel. A folyosón állt a szomszédok ajtaja nyitva, és hallottam Katát suttogni:
– …most jön… most jön…
Mintha rólam beszéltek volna. Nyilván. Ki másról? A főszereplő mindig azt hiszi, róla szól.
Kinyitottam a mi ajtónkat.
És kész.
A nappali romokban állt.
A polc elhúzva. A szőnyeg feltekerve. A kanapé félretolva.
A falnál a festék lepattintva, mintha valaki kincset keresne.
A férjem ott állt középen, sápadtan. Kata és Laci a fal mellett.
És a legdurvább: nem lepődtek meg, hogy hazaértem.
Ez az a pillanat, amikor az agyad villámgyorsan átfut mindenen:
“Megcsalás?”
“Betörés?”
“Titkos felújítás?”
“Válás?”
“Vagy én vagyok a hülye?”
– Mi folyik itt? – kérdeztem. És a hangom olyan volt, mintha valaki másé lenne.
A férjem kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.
Laci viszont bólintott, mintha most már muszáj lenne.
– Oké. Elmondjuk. De… kérlek, ne sikíts.
Na itt már sikítani akartam.
Kata odalépett hozzám, és olyan óvatosan beszélt, mint amikor valaki egy vadállatot próbál megnyugtatni.
– Azért jártunk át ilyen gyakran… mert… nem voltál egyedül a lakásban.
Az a mondat lecsúszott bennem, mint egy jégkocka.
– Micsoda?
A férjem felém fordult, a szeme könyörgött.
– Nem akartam, hogy félj. Esküszöm… próbáltam megoldani.
– M I T?!
Laci letérdelt a falhoz, és benyúlt a könyvespolc mögé.
Ott volt egy régi, keskeny szellőzőpanel. Olyan, amit az ember tíz évig néz, és sosem gondolja, hogy bármit jelent.
Laci két csavart kitekert, Kata pedig hátralépett, mintha attól félne, ami következik.
A panel kinyílt.
És a sötétből… valami megmozdult.
Nem szörny. Nem démon. Nem film.
Egy ember.
Egy vékony, koszos pulóveres fiú – vagy inkább fiatal férfi –, rémült szemekkel, mint aki túl sokáig volt árnyék.
Egy pillanatig csak néztük egymást.
Én meg éreztem, ahogy az egész testem egyszerre akar futni és üvölteni.
– Ki… vagy te? – suttogtam.
A fiú nem válaszolt. Csak a férjemre nézett, aztán Katára.
Mint akinek ők voltak a “biztonsági pontjai” ebben az őrületben.
Kata nyelt egyet.
– Ő Máté. – mondta. – És… már hetek óta itt van.
A szívem úgy vert, mintha belülről akarná kirúgni a bordáimat.
– Hogy lehet valaki hetek óta itt, és én nem vettem észre?!
A férjem végre megszólalt, rekedten:
– Azért… mert nem a lakásban lakott. Hanem… mögötte.
Kiderült, hogy a ház régi. Túl régi.
Volt egy keskeny, fal mögötti “szervizjárat” – valami régi kémény- és csőalagút-szerűség, ami az emeletek között futott.
Egy olyan hely, amit papíron lezártak, a valóságban meg… csak rátoltak egy panelt és reménykedtek.
Máté ott húzta meg magát.
A szomszédok vették észre először. Nem nálunk. Náluk.
Apró zajok. Mozgó por. Eltűnő élelem. A konyhájukban egy éjjel nyitva maradt a szekrény.
És amikor lebuktatták… nem hívták a rendőrséget.
Mert Máté nem betörő volt. Nem bántott senkit.
Hanem egy srác, aki lecsúszott az életről, és az élet meg nem állt meg érte.
Kata csak ennyit mondott, csendesen:
– Ha kihívjuk a rendőröket, elviszik, és még mélyebbre csúszik. Mi meg… nem akartunk még egy embert eltüntetni a városból úgy, hogy senki nem néz rá emberként.
Én meg ott álltam, és egyszerre éreztem mindent:
dühöt, mert idegen volt a fal mögött
félelmet, mert idegen volt a fal mögött
szégyent, mert az első két érzés erősebb volt, mint a kíváncsiság
és valami furcsa szánalmat, mert a srác tekintete nem fenyegető volt… csak üres és éhes
– És ti… csak átjártatok? – kérdeztem, a szomszédokra nézve. – Szó nélkül?
Laci bólintott.
– Hoztunk neki kaját. Víz. Néha tiszta póló.
– Azt mondtuk magunknak, csak pár nap. Aztán… lett belőle pár hét.
– Kerestünk megoldást. De közben… féltünk neked elmondani. – tette hozzá Kata. – Mert láttuk, hogy már így is fáradt vagy. És… mert nem tudtuk, te milyen ember vagy ebben a helyzetben.
Na ez betalált.
Mert hirtelen nem csak az volt a kérdés, hogy “ki lakik a falban”, hanem hogy én ki vagyok.
A férjem odalépett.
– Nem ellened volt. – mondta. – Én is… szégyelltem. Hogy itt élünk, és közben egy ember a falban…
– És hogy te észre se veszed… mert én mindent elintézek… – elcsuklott. – Hülyeség, tudom. De… pánikoltam.
Máté végre megszólalt. Alig hallhatóan:
– Én nem akartam… bajt.
A hangja olyan volt, mint egy gyereké, aki túl korán lett felnőtt.
Néztem rá.
És itt jön a pszichós rész, ami igazán üt:
mert miközben semmi agresszív nem történt, mégis úgy éreztem, hogy az otthonom – a biztonságom – valaki más titkos túlélőhelye lett.
Mintha a falak is hazudtak volna.
Vettem egy nagy levegőt. Aztán még egyet.
És kimondtam az egyetlen dolgot, ami ebben a káoszban értelmes volt:
– Oké. Most rendet rakunk. De nem úgy, mintha ez “nem történt volna meg”.
A szomszédok rám néztek. A férjem megkönnyebbült, de még félt.
Máté meg… csak várt, mint aki megszokta, hogy a döntéseket mások hozzák meg felette.
– Máté – mondtam. – Most kijössz onnan. Ülsz le. Iszol vizet. Eszel.
Aztán hívunk valakit, aki tud segíteni. Nem rendőrt. Segítséget.
De egy szabály van: itt többé nem laksz a falban.
Kata elpityeredett. Laci kifújta a levegőt, mintha hetek óta visszatartotta volna.
A férjem csak bólintott.
És Máté… először nézett rám úgy, mint aki elhiszi, hogy létezik olyan, hogy “nem rúgnak bele”.
Aznap este nem lett hirtelen minden szép.
A nappalink romokban volt. A fejem is.
De volt valami új a levegőben:
nem a huzat. Nem a feszültség.
Hanem az a ritka, fura érzés, amikor az ember rájön:
a világ ijesztő, de te mégis tudsz ember maradni benne.
Azóta a szomszédok nem járnak át szó nélkül.
Most már kopognak.
És én… amikor meghallom, már nem azt kérdezem magamtól, hogy “mit akarnak”, hanem azt:
“Mi az, amit eddig nem mertünk kimondani?”
